A k k o r _ i s, _ h a _ r e m é n y t e l e n n e k _ l á t s z i k ...

Dog Quijote

KEKI-SZÍNŰ TRABANT-DZSIP

Magyarország fegyverkezik

2019. október 23. - Dog Quijote

Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok katonai szakértő, sőt katona is csak egy évig voltam, annak is több mint negyven éve. A bokorugró létről lesújtó tapasztalataim maradtak: az idő legalább felét ingyen kubikosként vagy takarítómunkásként töltöttük, és leginkább lógni, hazudni, lopni tanultunk meg. Az egy év nagy része arról szólt, hogy tahó és piás tisztek-tiszthelyettesek igyekeztek minél többször megalázni és feltétlen engedelmességre kényszeríteni a rájuk bízott honvédeket. Az már csak hab a tortán, hogy rá kellett jönnünk: a hadsereg felszereltsége és személyi állománya képes segíteni az őszi betakarításban vagy az árvízi homokzsákok töltögetésében, de teljességgel alkalmatlan lenne komoly harci cselekményekre.

Aligha csodálható ezek után, hogy a rendszerváltáskor nagy örömmel és egyetértéssel fogadtam a hírt, mely szerint megszűnik a kötelező sorkatonai szolgálat. Egészen bizonyos voltam (és vagyok) benne, hogy egy kis létszámú, de magasan képzett legénységből álló hadsereg ezerszer jobb, hatékonyabb lehet, mint az akarata ellenére bezsuppolt, csak a leszerelést váró, motiválatlan tömeg.

Mostanában viszont, mintha e téren (is!) megfordulna a szél. Évek óta agitálnak az "önkéntes-tartalékos" jelentkezés mellett. Idén nyáron több helyen is voltak tizenéves gyerekeknek szervezett "honvédelmi táborok". Néhány napja pedig együttműködési szerződést kötött a Honvédelmi Minisztérium és a (két éve, tán a rossz emlékű MHSZ pótlására megalakult) Honvédelmi Sportszövetség, amelynek elnöke, Simicskó István elmondta: a Honvédelmi Sportszövetség a minisztériumi támogatásból honvédelmi táborokat, sport- és akadályversenyeket, valamint haditornákat szervez majd a fiataloknak, annak érdekében, hogy egészséges értékrendre, hazaszeretetre, nemzeti tudatra neveljék őket. Benkő Tibor miniszter leszögezte: „A hazafias, honvédelmi nevelésnek nemcsak színtere, hanem eszköze és formája is a honvédelmi sport, ezért szeretnénk ezen a területen is továbblépni.” (Ha valaki nem tudná: a honvédelmi sport fogalmába a küzdősportok, a lövészet, a búvárkodás, az ejtőernyőzés és egyéb technikai sportok tartoznak -- az egész nagyon emlékeztet az MHSZ-re, vagy ha messzebb tekintünk hátra, akkor a Rákosi-időkben, szovjet-mintára létrehozott "Munkára-harcra kész - MHK" mozgalomhoz.)mhk.jpg

Az egész kicsit lidérces: gyerekeink délelőtt az iskolában a Takaró-féle tankönyvekből megtanulják majd, hogy csak az antiszemita és nyilas írók lehetnek jó írók, majd délután a sportfoglalkozások keretében "hazafias és nemzeti" karate-edzéseket kapnak. Katonai szempontból pedig olyan alapozást (box, cselgáncs, céllövés, stb.), amelynek a jövőben, katonai szempontból szinte bizonyosan semmiféle jelentősége nem lesz.

A világ legkülönbözőbb pontjain élő katonai szakértők többé-kevésbé egybehangzó állításai szerint ugyanis a jövő háborúiban a hagyományos fegyverek és személyi tényezők szerepe elenyésző lehet: a hadviselés sokkal inkább az informatikára fog támaszkodni, hiszen az ellenség hadvezetési rendszereinek, információs csatornáinak meghekkelése, szétzilálása jóval nagyobb károkat okozhat, mint mondjuk a bombázások, ráadásul sokkal gyorsabban és az emberveszteség kockázata nélkül. És nem csak a hadseregek támaszkodnak informatikai rendszerekre, hanem jószerével minden: az ellenséges ország közlekedését, áram-, víz-, gázszolgáltatását, hírcsatornáit egyaránt meg lehet bénítani kibertámadások révén.

cyberhaboru.jpg

Ugyanilyen -- félig már jelenlévő, félig még beláthatatlan -- jelenség lehet a robotizáció. Ma már régen nem újdonság például a rakétákba épített célzó vagy célkövető automatika, a tűzszerészek munkáját segítő önjáró robot, a pilóta nélküli repülőgép, de hogy a jövő mi mindent hozhat-e téren, azt még sejteni sem nagyon lehet:. Élénk fantáziával akár egy központi számítógép által vezérelt sok ezernyi, teljesen automatizált repülőből, rakétából, harckocsiból álló hadsereget is vizionálhatnak.

pisztoly-geppisztoly.jpgIlyen körülmények között indul újra kis hazánkban a fegyvergyártás: Kiskunfélegyházán (sajtóértesülések szerint húszmilliárdos beruházással) létrehozták a gyárat, amely cseh licence alapján fog készíteni -- pisztolyokat, géppisztolyokat, gépkarabélyokat...

Hááát, finoman szólva sem űrháborús tervek. Egy fokkal jobb, de még mindig százévnyi lemaradást mutat, hogy egy teljesen friss hír szerint a honvédség PSZH-kat (páncélozott harcjárműveket) vásárol Törökországtól...

Mindezek hallatán jutott eszembe Hofi örökbecsű poénja, amely szerint látott az utcán egy nyitott, terepszínű Trabant-dzsipet, és megnyugodott: ettől kezdve se az amerikai csillagháborús elképzelésektől, se a NATO-tól nincs mit félni!

trabidzsip.jpg

Ismét komolyra fordítva a szót: miféle fenyegetés ellen készülődünk pisztolyokkal, karabélyokkal, páncélautókkal? Közvetlen szomszédaink aligha akarják megszállni Magyarországot (az én katonaidőmben is teljesen irreális volt, hogy a hadgyakorlatokon mindig Ausztria felől jött a vész...). Azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy a migráns-veszélyt azok is komolyan vennék, akik a falra festették, s főleg hogy akkorának tartanák, ami ellen fegyveres harcra, tankokra, lövöldözésre lenne szükség. 

Így aztán érdemes elgondolkodni, hogy milyen okok is húzódhatnak meg Pártunk, Kormányunk és Vezérünk hadi készülődései mögött.

  1. A fegyvergyár létesítése, a gyerekek hadra fogása, a honvédelemről szóló "hazafias" lózungok jól illeszkednek az elmúlt évek félelem-keltő, idegengyűlölő, vallásvédő kamu-áradatába.
  2. A katonai költségvetést illető NATO-kötelezettség teljesítését fel lehet használni kapcsolatok erősítésére, nagyhatalmak jóindulatának megszerzésére is. (Ebbe az irányba mutat, hogy nem sokkal Orbán Viktor évek óta húzódó amerikai meghívása előtt írták alá a kb. félmilliárd dolláros rakéta-megrendelést és kezdtek tárgyalásokat ennek nagyjából kétszeresébe kerülő repülővásárlásokról. De ugyanilyen célt szolgálhat az is, hogy az idei első félévben Magyarország volt a német fegyvergyártás legnagyobb vevője kb. 600 milliárd forintnyi megrendeléssel, ami nagyjából a német fegyverexport harmadát jelentette.)
  3. Sikerült egy újabb forrást találni a NER-maffia számára. Erre utal, hogy a fegyvergyártás körül már ott nyüzsögnek a Mészáros-, Nyerges- és Tiborcz-közeli, cégek, mint lehetséges beszállítók, illetve, hogy a már említett török beszerzést nem az állam, hanem a -- hírből ki ne ismerné -- Magyar Aszfalt tulajdonosának egy új vállalkozása.

Hogy mi a tényleges cél? Valószínűleg mindhárom egyszerre.

(Egy lehetséges negyedik célra -- jelesül, hogy a kézifegyvereket és a pszh-kat belföldön is, magyarok ellen is használni lehet -- gondolni sem merek.)

A SZÓ VESZÉLYES FEGYVER...

A közbeszéd tematizálásától a gyűlöletbeszédig, és tovább...

Mint azt mindenki tapasztalhatja, a politikai kampányok és a legtöbb politikus beszédei kifejezetten agresszív és arrogáns stílusban készülnek, tartalmukat tekintve pedig jobbára ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatások. Bizonyságul elég, ha az elmúlt 10-15 év fideszes és orbáni megnyilvánulásait felidézzük. Egyes szakértők szerint mindezzel a politikusok az erejüket,  magabiztosságukat, rátermettségüket akarják érzékeltetni. Úgy tűnik, hogy sikeresen, hiszen Fidesz, a kormány, a Vezér mindent elsöprő, a vita lehetőségét is kizáró, sokszor főlényes(kedő) kommunikációja nagy mértékben járult hozzá a hatalom megszerzéséhez és megtartásához, a NER-hez és a kétharmadhoz.

a_szavak_ereje.jpg

Az önkormányzati  választások után jelentős teret nyert ellenzék, amely a korábbiaknál nagyobb reményekkel készülhet a 2012-es választásokra, el kell gondolkozzon rajta, hogy ezt a receptet követi-e, és (persze csak stiláris szempontból) klónozni kívánja-e Orbánt, Rogánt, Kövért, Habonyt és kampányaikat. Remélem, nem. Személy szerint ugyanis biztos vagyok abban, hogy nem ez az egyetlen sikerrel kecsegtető megoldás, mivel sokak számára eleve riasztóak az "isteni kinyilatkoztatások", és megint sokak számára sokkal hitelesebbek az emberi, kétkedő, töprengő, mérlegelő megnyilvánulások.

A politikai kommunikáció eredményessége szempontjából tán még fontosabb, hogy mennyire sikerül tematizálni a közbeszédet. Ha az ellenfelek, a média, az utca embere is azzal foglalkozik, amit a kommunikátor diktál, akkor nyert ügye van, mert -- mint azt Kálmán László nyelvész egy interjúban kifejtette -- a diskurzus az általa diktált fogalmi rendszerben (vagy egyszerűbben fogalmazva: a vita az általa kijelölt mederben) zajlik. A hazai ellenzék hosszú évek óta újra meg újra belesétál ebbe a csapdába, amikor mentegetőzik, hogy nem is akar  kerítést bontani; amikor bizonygatja, hogy a kormány hoz be letelepedési kötvényeseket és vendégmunkásokat; vagy amikor ők is migránsokról beszélnek, nem pedig menekültekről vagy menedékkérőkről,...

hatarzar-bontas.jpg

Márpedig akár tanulni is lehet abból, ahogy a Fidesz az évek során jó néhány fogalmat kisajátított. Telitalálat volt például annak idején a "polgár" folyamatos szajkózása (emlékszünk még? polgári párt, amely polgári Magyarországot ígért, s ehhez polgári köröket szervezett... a párt vezetői, megszólalói egy mondatot sem mondhattak el anélkül, hogy ez a kifejezés kötelezően ne szerepelt volna benne). Néhány évvel a Kádár-korszak múltával ki ne szeretett volna "munkás-paraszt"-ból, proliból, megtűrt értelmiségiből polgárrá válni, vagy legalábbis annak látszani?fidesz-polgari.pngUgyanilyen hatásos és eredményes volt a "haza" és a "nemzet" fogalmainak kisajátítása, nyilvánvaló okokból. Az  "illiberális" viszont rossz innovációnak bizonyult (ma már alig is használják), mert ez a fogalom lényegében senkinek semmit nem mond, senkit nem tud azonosulásra késztetni, senkiben nem kelt pozitív érzelmeket, asszociációkat. A "keresztény, kereszténydemokrácia, keresztény szabadság, keresztény kultúra" állandó használata viszont ismét telitalálat, hiszen a kereszténység ellentétes a múlt diktatúráinak ideológiáival és a jelenleg Európában tömegesen megjelenő iszlámmal is, ezért mint hívószó a tényleges keresztény híveken túl, ismét további milliók szívéhez-lelkéhez talál utat.

Az iszlám említése kapcsán ki lehet-kell térni a kormány által 2015 óta folytatott, intenzív kampányokra is, amelyek -- Ránki Sára bűnügyi  nyelvész tanulmánya szerint -- bár sokszor látszólag egyszerű tájékoztató szövegek, igazából gyűlöletbeszédnek tekinthetők. Soros, a gazdag zsidó spekuláns (kifejezetten antiszemita panelek) milliónyi migránst akar behozni Európába (félremagyarázás, hazugság), akik aztán majd jól elveszik a magyarok munkáját, elözönlik az országunkat, lerombolják kultúránkat,... Mindennek célja egyértelmű: félelmet kelteni és gyűlöletet ébreszteni az idegenek iránt. (Teszem hozzá: sikerrel. Vidéki riportokból tudhatjuk, hogy olyan falvakban is rettegnek a migránsoktól, ahol még sohasem láttak egyet sem, nem is beszélve a migránsnak nézett magyar fiatalembert, évek óta itt tanuló egyetemistát vagy éppen sétálgató fiatal párt ért támadásokról.) Magyarán: pártunk és kormányunk a büntető törvénykönyv hatálya alá tartozó tevékenységet folytat -- közpénzből!

nem_veheted_el.jpg

A "Lehet más a stratégia?" című bejegyzésemben már idéztem a politikai kampányok alapvető szabályait, amelyek között szerepelt, hogy "Soha ne védekezz! Ha védekezned kell, támadj!" és hogy "Te csináld a híreket! Ne mások híreire reagálj!" A fentiekből kiderülhetett, hogy a hatalom jelenlegi birtokosai (kormány, Fidesz, Orbán) jó tanítványnak bizonyultak: diktálják a témákat, meghatározzák a fogalmi kereteket, agresszívan támadnak, az ellenfeleket ellenségnek állítják be és védekezésre kényszerítik, a válaszreakciókat figyelmen kívül hagyják vagy újabb támadásokra használják.

Az ellenzéknek is meg kell tanulnia a leckét: nem szabad felülni a provokációknak és elfogadni a kormányzati propaganda témaválasztásait, szóhasználatát; ehelyett új, a társadalom nagy részét minél közvetlenebbül érintő kérdésekkel (bérek? nyugdíjak? lakhatás?) kell tematizálnia a politika, a média és a hétköznapi emberek világát. (A mérhetetlen kormányzati média-túlsúly nyilván nagyon megnehezíti, de az önkormányzatokban történt térnyerés némileg könnyítheti ezt.) 

ÁLLATI MEGLEPETÉS

Mint három korábbi bejegyzésemből is kiderülhetett: eszement kutyabolond vagyok. Így aztán semmi meglepő nincs abban,  hogy a hipermarket polcán meglátva a "Meglepetés" című lapocska "Állati" különszámát, megleptem magam egy példánnyal. Bárcsak ne tettem volna.

A legnagyobb döbbenetet Winkler Róbert cikke okozta, amely (hellyel-közzel) a kisgyerek mellé vásárolható kutyafajtákról szól. Ab start nem értek két dolgot:

  • A témaválasztás eleve elhibázott! Tessék felmenni a Youtube-ra és rákeresni a "bébik és kutyák" tematikára: bárki megláthatja, hogy a legkülönbözőbb méretű, fajtájú, korú kutyák is milyen odaadó szeretettel óvják a babákat, mennyire tűrik a gyerkőcöktől a fülük-farkuk ráncigálását, milyen önfeledten játszanak velük, mekkora boldogságot jelent mindez a kutyának és a kisgazdinak egyaránt. Akit pedig sem én, sem a számtalan képi bizonyíték nem győz meg, az a különszámban odább lapozva rábukkan a dr. Topál József etológussal készült interjúra, amelyből idemásolok néhány sort: "A kutya legtöbbször ... igazi családtag, aki a gyerek nyelvén is ért. ... a körülötte lévő családtagok, embertársak szokásait figyeli és jegyzi meg, majd a megfelelő szituációkban ehhez igazodva ... egészen másképp viselkedik a gyerekkel, másként viszonyul a háziasszonyhoz ... ez mind tanult dolog, ami alkalmassá teszi arra, hogy a családba konfliktusmentesen be tudjon illeszkedni. A legtöbb 'jó' kutya kimondottan odafigyel a gyerekekre és idősekre ... pillanatok alatt felméri, hogy mik a viselkedési korlátai a kicsi gyereknek vagy az idős embernek."  Volt itt szó fajtákról? Frászt. Két dologról volt szó: 1.) kimondva: a kutya évezredek alatt kialakult alkalmazkodóképességéről, 2.) csak a sorok között: a családi szocializációról, aminek hála jó kutya, családi kutya válhat a megvett-befogadott jószágból.
  • Miért W.R. ír egy ilyen témáról? Különösen, ha -- mint láttuk -- a szerkesztőség egyébként valódi szakértő írókkal és interjúalanyokkal is kapcsolatban áll. Attól, hogy valaki amúgy szereti a kutyákat, és Isten vagy valaki más kegyelméből könyve jelenik meg a kutyanevekről, illetve vicces fajtaleírásokból, attól már szakértő? (Amit a lap állít, hogy volt idő, amikor mindenki, aki kutyát akart, az a "Kutyaszorító"-ból tájékozódott, akkora túlzás, hogy a legnagyszájúbb politikusok is megirigyelhetnék.)

Ha túllépünk ezeken az amúgy alapvető eltévelyedéseken, akkor is számtalan kifogásolni  való van,  a nagyméretű fotókkal illusztrált, tehát nem túl hosszú dolgozatban.

  • Kezdem itt is a szerkezettel: a kutyafajták száma nagyságrendekkel nagyobb, mint ahány "ismertetése" elfér egy pár magazinoldalon, azaz valamiféle választási elvre lenne szükség. Ezzel szemben a fajták "bemutatása" teljességgel esetleges. W. nem koncentrál mondjuk a kistestűekre vagy a Magyarországon legnépszerűbb fajtákra, de még arra sem, hogy az általa gyerekbarátnak vélt fajtákat mutassa be. Ami ebből talán a legfájóbb, hogy immár lassan két éve ismert a hazai fajtatiszta ebek gyakorisági rangsora (Index, 2007.10.30.), de az első öt helyen lévő fajtából W. négyet (német juhász, tacskó, yorkie, francia buldog) meg sem említ, és a pulinak is csak egy rövidke és bugyuta mondatocskát áldoz.

  • A fajtabemutatók teljesen következetlenek: ami az egyiknél előny, az a másiknál hátrány: a magyar vizsla és a labrador W. szerint túl nagy, de az agarakat úgy általában ajánlja, miközben némelyik másfélszer olyan magas, mint nagynak ítélt társaik...
  • A fajták negatívumai között alapvető kutyajellemzőket is olvashatunk: szerintem, akit zavar, hogy a kutya szőrös és vedlik, vagy hogy megugatja a postást és a biciklistákat, az egyáltalán ne akarjon kutyát tartani és inkább tengeri  malacot vagy aranyhalat vegyen a gyerekének.
  • Némelyik leírásba teljesen témaidegen megállapítások foglalják az amúgy sem nagy helyet: a beagle-t előszeretettel alkalmazzák állatkísérletekhez, az agár jól fut a bicikli  mellett,...
  • W. több fajtáról is kifejezetten sértő (és igaztalan) állításokat tesz: a beagle-nél jobb egy tamagocsit venni (!), a foxi (és akkor talán minden terrier) gyilkológép ... ezek egyszerűen bicskanyitogató mondatok.

  • E helyütt külön említést érdemel a pitbull-ról írt, az előítéletes közvélekedést erősítő (vagy csak másoló) marhaság a gyerekbarát bitbullok halálos támadásairól. Az kétségtelen, hogy a pitbullt és a staffordshire terriert, no meg ezek mindenféle keverékeit harci kutyának tenyésztették és nevelték, de ebből egyáltalán nem következik, hogy egy kölyökkorától családban élő, jól szocializált, nem támadásra nevelt kutya a család tagjaira vagy akár más emberekre támadjon, de még idegen ebekre sem. (Személyes tapasztalat: évente egyszer-kétszer  meglátogatok egy vidéki menhelyet, hogy vigyek ezt-azt, tápot, takarókat, edényeket. A menhelyen erősen  felülreprezentáltak a staffie-keverékek, sokkal többen vannak, mint azt országos arányuk alapján várni lehetne. A "veszélyes ebek" a nagy szabadtéri kennelekben együtt vannak egy csomó más kutyával, a játék idején pedig még többel a kifutóban. Se a játék, se az etetés során nincs több morgás vagy acsarkodás, mint bármely más fajtájúaknál. A ketrecükhöz lépő vadidegent pedig boldogan csaholva, ugrálva, fark csóválva fogadják, éppen mint mondjuk egy labrador.) Az  persze megint tény, hogy ilyen "harci kutyát" csak tapasztalt, fegyelmezni tudó, következetes gazda válasszon -- de ez tucatnyi más fajtára is igaz. 

  • Abszolút elhibázottnak tartom azt a tanácsot, amely inkább lebeszél a keverékekről! Először is: a hazai kutyaállomány nagyjából 40%-a keverék, a már idézett Index-kutatás szerint. A menhelyeken lévő ebeknél ez az arány akár 90%-nál is magasabb lehet, hiszen a speciális fajtamentőket leszámítva, az átlagos menhelyeken elvétve akad fajtatiszta jószág. Márpedig ezeknek  van igazán nagy szüksége segítségre: a gazdátlan kutyáknak is, a túlterhelt önkénteseknek is. És ha netán valakit tényleg annyira aggaszt, hogy a keverék kölyköknél nem lehet pontosan megjósolni a majdani méretet, akkor fogadjon örökbe 6-12 hónapos kutyust, akin már látszik a várható alkat. Másodszor: a fajtatiszta kutyusoknál -- főleg a tapasztalatlan gazdijelöltekre -- leselkedik az a veszély, hogy nem a szó igazi értelmében vett tenyésztőtől, hanem lelkiismeretlen, pénzsóvár szaporítótól fognak vásárolni túltenyésztett vagy akár erősen beltenyésztett kiskutyát. Ezek persze kölyöknek éppen olyan cukik, mint az ötször-tízszer annyiba kerülő társaik, de párévesen jelentkeznek mindenféle fizikai-egészségügyi vagy idegrendszeri problémák. Ez utóbbiak lehetnek aztán igazán veszélyesek egy kisbabára-kisgyerekre. Aki keveréket választ, az többszörösen jót tesz: a kutyával, a menhellyel, a saját pénztárcájával, a szaporítók piacának szűkítésével.
  • Siralmas, hogy W. az összes hazai kutyafajtáról lebeszéli a gyerekes családokat, méghozzá egy-egy mondatban elintézve őket, összesen kevesebbet írva róluk, mint például az agarakról: a vizsla hebrencs, a puli sokat ugat és -- ami a legborzasztóbb -- a mudival, kuvasszal, komondorral sokat kell foglalkozni... Miért? Melyik kutyával nem kell sokat játszani, sétálni, tanítani, főleg kölyök- és fiatalkorban. Aki úgy gondolja, hogy a kutyatartás csak etetésből, esetleg (de csak jó időben) pár perc sétából áll, az ne vegyen csak plüssállatkát. W-vel ellentétben én azt mondom, hogy aki semmiképp nem akar keveréket befogadni, az legelőször a magyar fajták között kutakodjék (amelyek közül W. az erdélyi kopót ki is felejtette).

Az "Állati" kiadvánnyal még nagyon sok probléma van, de terjedelmi okokból ezeket már nem részletezem, csak megemlítem: még a legkisebb baj (mivel nem tartalmi, hanem "csak" formai), hogy bármely sajtótermékhez méltatlan, amennyi elütés és egyeztetési hiba van ebben a füzetkében (csak egy példa: "a gyerek számára  fontos, hogy megismerje a kutyák kommunikációt, azaz a jeleit, ahogyan ő beszél" -- hm, az író már egész jól töri a magyart...). 

Némely cikkek mintha nem a kisállat-barátokhoz, hanem éppen az ellentáborhoz szólnának (megint csak egy példa: "ha panaszt szeretnénk tenni a környezetünkben élő állattartóra, nem kell a bosszújától tartanunk, mert a bejelentők adatait a hatóságok nem adják ki" -- hát nem nagyszerű?)

Végül: meglehetősen furcsállkodva olvastam a táplálási jó tanácsokat, amelyek egyfelől egy csivava vagy yorkie tartása esetén még csak elmennek valahogy, de mondjuk két rotweilert már meglehetősen nehéz lenne almaszószban tálalt pirított májjal, szardíniás rakott édesburgonyával, édesköménnyel készült csirkefalatokkal kényeztetni, akár a dolog mennyiségi és időbeli, akár anyagi vetületét nézzük. Ez utóbbi -- sajnos -- nem mindegy, és tartok tőle, hogy a hazai kutyatartók, de még a Meglepetés-olvasók jelentős része önmagának és családjának sem tud ilyen választékos és változatos étrendet kínálni. 

Nagyon remélem, hogy ebből a kiváló különszámból (annak ellenére, hogy vannak benne remek cikkek is, az angol nagykövet kutyájáról, a világhírűvé vált magyar állattrénerről, stb.) minél több marad eladatlanul a polcokon, és hogy akik valóban tájékozódni szeretnének leendő családtagjuk kiválasztásával és felelős tartásával kapcsolatban, azok rátalálnak a hiteles forrásokra (pl. Szinák-Veres Kutyakalauzára, Konrad Lorenz, Csányi Vilmos, Persányi Miklós, Bruce Fogle, Victoria Stilwell könyveire és a megbízható honlapokra).

 

FELÉ, FELÉ, MI FELÉ?

Egy kis nyelvőrködés

Tudom, hogy a drága jó anyanyelvünk folyamatos változásban van, még ha nem minden változás tetszik is nekem vagy másoknak. Engem például határozottan zavar, hogy beszédünket és írásainkat mind többen és többen tömik tele angol kifejezésekkel, sokszor még akkor is, ha azoknak van remekül bevált magyar megfelelőjük (márka helyett brend, értekezlet helyett míting, beszélgetés helyett szpícs, ellenőrzés helyett csekkolás, ötletelés helyett brénsztorming, felhajtás helyett hájp és még száz hasonló). Ennél számomra már csak az viselhető rosszabbul, amikor ezeket az angol szavakat magyarul ragozzák (a marketingesek nem márkát építenek, hanem brendingelnek, a vezetők nem megbeszélésre sietnek, hanem mítingelni készülnek, a nagyszülők nem az unokákra vigyáznak, hanem mennek bébiszittelni ...  és így tovább.

Mindezt (bár báncsa a fülemet) igyekszem tolerálni, mert tapasztalati tény, hogy a nyelv képes kivetni magából a felesleges idegen szavakat, amelyek egy ideig -- akár történelmi kényszerek, akár pillanatnyi divatok okán -- megjelennek vagy akár el is burjánzanak a beszédben-írásban. Elég csak egy-két Jókai-művet elolvasni, hogy lássuk, a voltak időszakok, amikor a magyar kötőszavak szinte csak tarkították a zömmel latin kifejezések tömegét, aztán a közelebbi múltban meg a német szavak árasztották el a nyelvet. Mindennek mára már nyomait is nehéz fellelni az élő nyelvben.

edes_anyanyelvunk.jpg

Úgyhogy nem is ez ellen szeretnék most ágálni, hanem a bürokratikus (sőt nem is egyszerűen hivatalos, hanem hivataloskodó) nyelv káros és értelemzavaró kisugárzása ellen, amely már egyformán rontja a cégek, intézmények, politikusok, újságírók, és ... már az átlagemberek nyelvhasználatát is.

Azt már -- sajnos -- nem lehet újdonságnak nevezni, hogy az államigazgatás, a hatóságok, a médiumok (saját szóhasználatukkal) üzeneteket küldenek a lakosság FELÉ... Ugyanígy: évek óta megszokott, hogy a termelők, szolgáltatók, kereskedők "kommunikálnak a vevők FELÉ". 

Van egy komoly gond ezzel a a rossz szóhasználattal: terjed, mint valami járvány. Az alábbi példák nagyjából egy hét alatt kerültek a jegyzetfüzetembe, anélkül, hogy kerestem-vadásztam volna őket:

  • nívós hetilapunk írja: a NER-ben nem szokás, hogy az embereivel kapcsolatos kifogásokat a nyilvánosság FELÉ is jelezzék...
  • egy államtitkár nyilatkozata: ... a kormányhivatal jelentést küldött a Miniszterelnökség FELÉ... 
  • a felügyeleti hatóság kéri, hogy a biztosító tegyen meg mindent az áldozatok FELÉ...
  • egy internetes portál tájékoztatása szerint a fogyasztók panasszal élhetnek a vevőszolgálat, majd aztán a békéltető testület FELÉ.
  • egy webáruház leveléből: a pénz beérkezése után a terméket haladéktalanul továbbítjuk a szállítócég FELÉ.
  • ismét egy sajtóhír: Boris Johnson új javaslatokat nyújtott be az Európai Unió FELÉ.
  • végül egy magánlevélből: ... nyugodtan továbbítsa álláskereső ismerőse FELÉ elérhetőségeimet...

Van azonban a járványszerű terjedésénél is sokkal nagyobb baj ezzel a jelenséggel: ezek a mondatok egész egyszerűen nem azt mondják, amit a beszélő kifejezni szeretne: a FELÉ (másként: irányába) ugyanis csak azt a szándékot jelzi, hogy üzenetünkkel, reklámunkkal, kommunikációnkkal, tetteinkkel valakit vagy valakiket el akarunk érni, de annak megvalósulása már túlmegy a szócska jelentésén. Az Arcanum Értelmező szótára szerint egészen pontosan: "a szóban forgó személy, tárgy, (földrajzi) hely irányában hozzá közelítve, de nem egészen odáig".  

Márpedig én nem csak a feleségem FELÉ szeretném kommunikálni, hogy mondjuk éhes vagyok, hanem a feleségemtől kérem az ebédet. Nem a szög FELÉ ütök a kalapáccsal, hanem a szögre. Nem az eladó FELÉ üzenem, hogy mit szeretnék venni, hanem az eladónak mondom el az igényemet. 

BORKAI, GULYÁS, KERESZTÉNY ERKÖLCS

Magánélet és közügyek

Hallgatom a rádióban, amint Gulyás Gergely úgy határolódik el a pornósztárrá avanzsált Borkai polgármestertől, hogy nem is határolódik el. Gondolatmenete szerint a közkinccsé vált videofelvételen a lepedő bajnoka magánügyben látható, ami nem tartozik a jelölő pártra (bár -- jegyzi meg  -- ami történt, az kétségkívül erkölcstelen), de csak a vitézkedő úrra és annak  családjára tartozik. Az ügy kapcsán napfényre került korrupciós ügyek pedig szintén nem a Fidesznek, hanem az önkormányzatnak és a rendőrségnek jelenthetnek problémát.

Vicc!

Az önkormányzati választások annyira közel vannak, hogy új jelöltet állítani már nem lehet, hatalomtechnikai szempontból marad tehát az a lehetőség, hogy egyrészt kisebbítsék Borkai viselt dolgainak jelentőségét, másrészt jelezzék, hogy a Párt semmiről sem tud, semmiről sem tehet.

borkai.jpg

Annyiban még akár igazuk is lehetne, hogy egy átlagember nemi élete és esetleges kicsapongásai bizonyos határig magánügynek tekinthetők. De...Borkai nem átlagember, hanem közszereplő, akinél igenis fontos hogy milyen magatartást tanúsít, milyen életvitelt mutat a hivatali teendőin kívül is.Hogy ez mennyire így van, bizonyítja, hogy annak idején, amikor a rendőrség rajtaütött egy luxusbordélyon, akkor kabáttal letakarva mentettek ki egy ismert, akkor is kormánypárti politikust, nehogy a közvélemény tudomást szerezzen az úr (?) szabadidős tevékenységéről.

Borkainak nem volt akkora mázlija, hogy ilyen egyszerűen eltusolhatta volna a történteket, szorgos munkálkodását láthatta ország-világ. Ráadásul nemcsak egyszerű félredugásról van szó: miközben ő ténykedett, egyik haverja éppen a hölgyike egy másik testnyílásával volt elfoglalva, egy harmadik meg önmagával. S mindezt  filmezte egy negyedik cimbora (vagy csókos?). Mindez már önmagában sem lehetne "magánügy" az állampárt számára.

nyulak.jpg

Ha továbbvakargatjuk az ügyet, még kevésbé tűnik magánügynek: úgy hírlik, hogy a készséges kiszolgálónőt a gáláns urak uniós pályázati pénzekkel honorálták, no meg hogy a gruppi helyszínéül szolgáló luxusjacht és a szereplőket fuvarozó magánrepülő egy olyan cég tulajdonában van, amely milliárdokat keresett egy ingatlan-mutyiban. Azaz  nem saját zsebre szervezték az  orgiát (és lehet, hogy nem is csak ezt az egyet), hanem némi áttételekkel ugyan, de közpénzből. Innen nézve aztán már végképp nem lehet magánügyről beszélni! 

Na most, ha mindehhez hozzáadjuk, hogy éppen a családok éve van, hogy "nekünk a család a legfontosabb", hogy naponta őrizzük és védjük a keresztény erkölcsöt, akkor már teljesen világos: a Fideszt a fennkölt eszmék csak addig érdeklik, amíg népbutító szónoklatok kellékei, ha már az elvek szellemében kéne cselekedni is, akkor a (pillanatnyi) hatalmi érdekek felülírnak minden ideológiai követelményt.

A BÉKA SEGGE ALATT

Nálunk még a reklám is elsorvad

"Az emberek utálják a reklámokat!" - tartja a közvélekedés. Nos, ez így, ennyire sommásan nem igaz: az emberek nagyon is szeretik a jó, az ötletes, a szellemes reklámokat, egyes szlogeneket szállóigeként ismételgetnek, régi plakátokat vásárolnak komoly összegekért, utánnyomásokat szegeznek lakásuk falaira, 40-50 éves reklámfilmeket néznek az interneten,...

Az persze igaz, hogy a mai magyar reklámokon nincs sok szeretni való: a hazai tervezésű hirdetések-kampányok szellemi és szakmai színvonala a nullánál alig magasabb. (Nem mintha a nagy nemzetközi márkák nálunk is futó reklámjaiban ne lehetne gyatra, ötlettelen, szellemtelen "alkotásokat" látni - talán elég a Müller Riso molyrágta műmedvéjét ide idézni.) A globálreklámok átlagos színvonala mégis csillagászati távolságban van a miénktől, pedig az is csak középszer.

Állításom igazolására felidézek néhányat a jelen és közelmúlt remekléseiből. 

  • Nagyon nagy intenzitással (tehát sok pénzért) sugározzák a UPC (valószínűleg önálló márkaként utolsó) filmjét. A féláras akciót a reklám elfelezésével illusztrálják, így a tv-néző egy, magasságában kettévágott képet lát, amelynek alsó felén történik ez-az, a közepén elektronikus zajok fénycsíkocskái rezegnek, és felül -- nincs semmi... Ez aztán a kreativitás!
  • Az alkotók bizonyára nagyon szellemesnek gondolják a Cofidis reklámfolyamát, amelyben két állítás közül mindig csak az egyik igaz. Ám az legfeljebb vicceskedés, hogy az egyik állítás mindig valami lehetetlenség (unikornis született egyik falunkban, egy másikban pénztermő fák nőnek, és ehhez hasonló sületlenségek). Megjegyzem: ebből az alapötletből akár nagyon jó reklámok is születhettek volna, ha kellő időt-munkát fordítottak volna a kidolgozásra, azaz ha olyan állításokat kerestek vagy alkottak volna, amelyek elsőre tényleg hihetők, és amelyek valótlansága meghökkenti a befogadót.
  • Szintén nagyon szellemesnek gondolhatta művét, aki a szereplőjével elmondatja, hogy ő tulajdonképpen egy szelíd, kedves nő, majd a kamerába nézve és szigorú arcot vágva közli: „… de ne szórakozz velem, ha hüvelygomba vagy!” Mivel végig a szemünkbe néz, akár azt is hihetnők, hogy az ifjú hölgy bennünket, nézőket gondol hüvelygombának, ami (remélhetőleg) nem volt szándéka sem a forgatókönyvírónak, sem a rendezőnek, sem a megrendelőnek. Ha viszont nem a tv-nézőkhöz beszél, akkor kihez? néznek a hüvelygombák televíziót? értik, hogy miket mond nekik az amúgy kedves és nőies? Teljes a zűrzavar.
  • Tucatnyi példát említhetnék a mesterséges, élettelen tv- vagy rádióreklámos párbeszédekre (Kitonééél és társai), amelyekben ráadásul jól hangsúlyozni, szerepet alakítani nem képes amatőröket játszatnak. Így az életidegen szövegek még idétlenebbé válnak.

Ezek mellett tulajdonképpen felüdülés egy-egy olyan hirdetést nézni-hallani, amely eleve nem is törekszik különösebb ötletességre, kreativitásra. Ebben élen járnak a kereskedelmi láncok: a héten mi minden olcsóbb, mint máskor. Ezek a filmek, szórólapok, akciós újságok, rádióhirdetések legalább összecsengenek a cégek hosszútávú stratégiájával, az ennek megfelelő célcsoport-választással, a vevők legfőbb igényére épülő érveléssel, az ezekhez párosított egyszerű stílussal. Azt azért jegyezzük meg: e cégeknél is előfordultak eltévelyedések.

  • Az Aldi sokáig alig reklámozott, majd a különbözés jegyében egészen borzasztó – és bizonyára sikertelen, eredménytelen – kampányokat folytatott, mint például, amikor információk helyett az elviselhetőség határát súroló dalokat és „kórusműveket” adott a közönségnek.
  • Az Auchan évek óta nem tudja eldönteni, hogy az image-ét fényesítse (nagy választék kalandból, kezdjetek el élni) vagy termékei minőségét tolja előtérbe (Rákóczi úr üzemlátogatásai) avagy a többiekhez hasonlóan árkommunikációt folytasson-e. A háromféle üzenet párhuzamos alkalmazása csak zűrzavart okozhat a nagyérdemű fejében.
  • A legborzalmasabb reklámfolyamot mégis a CBA merénylette: Kasszás Erzsi kicsit bugyuta volt ugyan, de szerethető, így aztán nem igazán világos, hogy miért is kellett pár hét után lecserélni – Ganxta Zolira, aki nagyon nem illett a cég valószínűsíthető célközönségéhez, ráadásul láthatólag ő sem érezte túl jól magát reklámarcként. Úgyhogy jött Bach Szilvia, aki eleinte még gyatra reklámversikéket reppelt, majd ugyanezt tette meglehetősen frivolt jelenetek kíséretében, végül a negatív visszhangok hatására manapság éppen a magyarkártya tök ászának élőképében üldögél. Kreativitás nulla (bár a cégnél igény talán lenne rá), csak átgondolatlan zagyvaság.

Végül egy olyan példa, amelyben a kamu kreativitás mögött (talán és sajnos) felsejlik valamilyen megfontolt szándék: a Libresse kampányából megtudhatjuk, hogy a menstruáció idején is „mindenkinek kell a segítség, hogy minél messzebbre juthasson” (?!). Ezt az álbölcsességet egy sivatagi futóversenyen tovairamló ifjú hölgy illusztrálja. Idősödő férfiként nincs tapasztalatom a "nehéz napokról", de nem igazán tudom elképzelni, hogy az érintett lányokat-asszonyokat olyankor valóban a „minél messzebbre jutás” vágya egyáltalán megérintené, nemhogy távoli maratonfutásokig hajtaná. Ráadásul arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy a célcsoport tagjainak mekkora hányada gondol álmainak „minél távolibb” netovábbjaként egy kietlen, ám forró sivatagra… Még talán az is meglehet, hogy ez esetben a kreativitás (?) pusztán valakinek az utazhatnékjából fakadt.

Miért?

A példákkal is illusztrált mérhetetlen szürkeség magyarázatra szorul: a 70-es, 80-as, 90-es évek hazai reklámtermése (vagy legalábbis annak egy jókora hányada) ugyanis még kifejezetten ötletes, szellemes, kreatív volt.

A rendszerváltást megelőző korszakkal itt és most nem foglalkozom, bár számos korabeli reklámfilm vagy plakát ma is nagyon népszerű, s nem csak a nagyközönség körében: napjainkban fut a Márka-üdítők tv-kampánya, ami a nemrég elhunyt alkotó (Sas István) kb. negyven éves filmjének remake-je. (Szintén Sas korábbi "Ajtók" című klippjét forgatta újra pár éve az OTP.)

Mégsem érdemes ennyire visszanyúlnunk, mert a hiánygazdálkodás közepette a legtöbb területen nem érvényesült (igazi, komoly) verseny, így a vállalatoknak nem volt megalapozott és kellően átgondolt üzletpolitikája, marketingstratégiája, tehát ezek nem is jelenthettek korlátokat és követelményeket a hirdetési munkának, amely így döntően ötletcentrikus lehetett.

A korlátmentes kreativitásnak természetesen véget vetett a rendszerváltás, a gyors kapitalizálódás. A legtöbb piacon erős verseny alakult ki, a (zömmel nyugati) tulajdonosok pillanatok alatt meghonosították a korszerű marketingmódszereket, a (szintén zömmel nyugati) reklámügynökségek a nemzetközi sztenderdek alapján dolgoztak. Az ötlet-alapú tervezést felváltotta a számos korláttal, feltétellel, külső-belső körülménnyel számoló stratégiai gondolkodás. A szakma művelőinek meg kellett tanulniuk gúzsba kötve táncolni.

Mindezek ellenére vagy tán mindezek hatására a kilencvenes évek is hoztak zseniális (és ma már irigykedve nézett) hazai tervezésű kampányokat. Csak néhány példa:

  • Nestlé: a csodás szépségű Pataki Ági anyukaként egy táblás csokit használ kisfia „távirányítására”,
  • Volkswagen: az évtized (szerintem) legjobb hirdetése tökéletesen illett az akkori magyar autós gyakorlathoz, amikor nemhogy egy kiváló nyugati autót, de még egy Trabantot, Moszkvicsot is tizen-huszonévekig ápolgatott, szerelgetett a tulajdonosa.

vwkovacs.jpg

  • Soproni Ászok: sajnos a nyelv meglehetősen szűkre szabta a négy sörivó cimbora szójátékainak lehetőségét.
  • Lottó: a jelentéktelen, idősödő, csúnyácska kisember is lehet népszerű és sikeres, csak egy kis szerencse kell hozzá.
  • Népszabadság: "naponta egymillió ember kíváncsi rá, talán nem véletlenül".
  • Westel: azóta sem sikerült a mobilszolgáltatóknak jobb márkaszlogent alkotniuk, mint a "Kapcsolat".
  • Suzuki: a „mi autónk”.
  • Cosmopolitan: országos vihart keltő, majd a kifogásokra csattanós választ adó plakátok.

cosmopolitan.jpg

A kiváló példák azt bizonyítják, hogy a magyar reklámosok kreativitásával a valós piaci körülmények között sem volt baj -- egy ideig. De... valamikor valaminek történnie kellett, hogy ez a hanyatlás bekövetkezett. A tetszhalott állapotnak én két okát látom:

  1. Nagyjából tíz éve a gazdasági válság hatására a legtöbb reklámozó cég jelentősen visszavett a büdzséjéből, a hosszútávú célok helyett a pillanatnyi nehézségekre reagálva. (A magyar reklámpiac 2008-ban nagyjából 201 milliárdos volt. Ez a mérték esett vissza 2009-ben 162 milliárdra. A csökkenés, ha nem is ekkora mértékben, de még három évig tartott.) A bevételek jelentős megcsappanása a reklámügynökségeket is a költségek lefaragására ösztönözte, amit többek között azzal is igyekeztek elérni, hogy a nagyobb fizetésű kollégákat, olcsóbbjánosokra cserélték: az idősebb, tapasztaltabb, netán vezetői székben ülő munkatársakat kirugdosták, a másod- vagy harmadvonalbeli kádereket pedig előléptették (persze fizetésemelés nélkül). A szakmai színvonal jelentősen romlott -- természetesen.
    A válságnak azonban régen vége: a hirdetési piac folyamatosan nő. Innen nézve tehát már nem lenne akadálya a kreatívminőség emelkedésének, csakhogy 2010-11 óta egy, a gazdasági válságnál is sokkal súlyosabb helyzet sújtja a magyar reklámszakmát.
  2. A Fideszes agytröszt felismerte, hogy a hirdetési költségekkel alapvetően lehet befolyásolni a médiát. Innen kezdve a (folyamatosan és jelentősen növekvő) állami-kormányzati kampányok nemcsak az emberek „tájékoztatását” szolgálták, hanem a hatalom médiapiaci érdekeit is: a jól parírozó médiumok sok hirdetést kaptak, a kritikusok keveset vagy semmit. (2018-ra eljutottunk oda, hogy a magyar reklámpiac legnagyobb megrendelője a kormány, évi közel 30 milliárdos (!) költéssel. Az pedig, hogy a választási törvény értelmében csak választási időszakban lehetne közzétenni politikai hirdetéseket, könnyen kikerülhető: a sorosozást, migránsozást, és hasonlókat „társadalmi célú” reklámnak kell nevezni…)
    A magyar ember (pláne a magyar cégvezető) tud a sorok között olvasni: hamarosan az állami vállalatok, sőt az államtól megrendeléseket, engedélyeket váró magáncégek is hasonló (tehát piaci és üzletpolitikai céljaiktól idegen) a kormányzati elvárásoknak megfelelő szempontok alapján költötték el százmillióikat-milliárdjaikat.
    A folyamat azonban nem állt meg a médiumok nagyon is direkt befolyásolásánál. A reklámcsinálás korábbi (a közzétételt megelőző) fázisaiban is bőven van pénz, amit szintén nem muszáj szigorú szakmai szempontok szerint elkölteni: sorra alakultak-alakulnak a „baráti” reklám- és médiaügynökségek, amelyek gyakorlatilag minden kormányzati és állami vállalati megbízást megkapnak, sőt nagyon gyakran elviszik a nem állami cégek megrendeléseit is, hiszen a cégvezetők tudják, hogy egy-egy ilyen gesztussal erősíthetik kapcsolataikat és pozícióikat.
    Bizonyítékért nem kell nagyon messzire menni: egyfelől látható, hogy a korábbiakban piacvezető (zömmel multi) reklámügynökségek szinte csak vegetálnak. Üzletpolitikájuk miatt többségük nem is akar (de ha akarnak, sem kapnak) kormányzati kampány-megbízásokat, sőt egyre inkább már mást sem. Hogy nem zárják be magyarországi leányvállalatukat, az minden bizonnyal csak annak köszönhető, hogy itt lévő globális ügyfeleiket ki akarják szolgálni, minden nehézség ellenére – itt is. Ez a magyar reklámszakma szempontjából kétszeres kár: egyrészt a multik nagyon sok, nagyon jó kampányt készítettek a hazai cégeknek is (zömmel magyar tervezőkkel, alkotókkal); másrészt nagyon sok tudást-tapasztalatot hoztak be az országba (pl. utánpótlás-nevelés, konferencia-előadások, workshop-ok formájában).
    Másfelől érdemes egy pillantás vetni azokra a korábban nem létezett, kormányközeli emberek tulajdonolta ügynökségekre, amelyek egyike-másika évi 25 milliárdos forgalmat bonyolít le, 3-4 milliárd adózott nyereséget mutat ki, s amely ily módon magánzsebeket töm tele közpénzekkel. (A szakmai színvonal megítéléshez talán elég egyetlen példa: az amúgy kormány-megbízásokból hízó ügynökség által készített T-kom kampány a "magyarok" zöménél kiverte a biztosítékot, amiért egyfelől a hagyományos értékeket (huszár, népviselet) cikizte-gúnyolta, másfelől pedig "tipikus magyarnak" állította be a sorban álláskor pofátlankodókat, a tejet kiharapott műanyag zacskóból szivornyázókat.)

tipikusan_magyar.jpg
Az ügynökségek persze csak javaslatokat tesznek, hogy végül mi kerül a netre, a tv-be, a plakátokra, az újságokba, az a megrendelő döntésén múlik. Ezen a területen mintha visszamentünk volna 1970-be… Csak az a különbség, hogy akkor a „propagandista” státuszokba – jobb híján, a megugró kereslethez nem lévén elég szakképzett munkaerő – a vállalat szerencsétlenjeit helyezték, mondván „egy hirdetést azért még ő is fel tud adni”. Ma pedig megint nem a szakmai végzettség és felkészültség a kiválasztás szempontja (tisztelet a kivételnek). A kommunikációs igazgatók, pr-főnökök, szóvivők a politikai kapcsolatok, a haverok, netán a vadásztársak gyerekeiből, feleségeiből lesznek.
Teljesen érthető, hogy ez a közeg, amelyben zömmel csak a politikai-hatalmi szempontok szerint lehet-kell működni, nem vonzza (vagy rövid időn belül elriasztja) a tehetséges fiatalokat (éppúgy, mint ahogy erős kontraszelekció van a fiatal újságírók körében is). Már pedig ez a jövő szakmai színvonalát is meghatározza.
Legyünk rá felkészülve: lesz ez még rosszabb is!

LEGYEN VÉGRE STRATÉGIA!

Sirámok helyett tetteket

Immár évek óta hallgatom-olvasom az Orbán-rezsim disznóságairól szóló politikusi, szakértői és újságírói panaszkodásokat, amelyek feltárják a joggal való visszaéléseket és jogtiprásokat, a folyamatos ellenségképzést és félelemkeltést, a demokratikus ellensúlyok kiüresítését, a fontos pozíciók megszállását, a NER-lovagok gazdaság-fosztogató harácsolását, a rokoni és haveri kapcsolatok mindent behálózó szövevényét, az állami és uniós pénzek lenyúlását, az alapnormává tett korrupciót, az oktatás-szakképzés lezüllesztését, az egészségügy kizsigerelését, a média bekebelezését, az önálló és független gondolatok üldözését, az engedelmes bábok kitenyésztését, a mélyszegénységben élő százezrek totális kilátástalanságát,...

A rövid életképektől a tényfeltáró cikkeken át, a terjedelmes esszékig százával jelennek meg a leleplező anyagok a ma még egyáltalán létező függetllen lapokban és portálokon. Ezek az írások azonban -- sajnos -- szinte mindig megmaradnak a leíró-elbeszélő jellegnél, s nem tudnak-akarnak eljutni valamiféle következtetésekig, ajánlásokig. Márpedig minden munka annyit ér, amennyi hasznot hajt: ha ilyen áldatlan állapotok vannak, akkor mit lehet ez ellen tenni? Az említett sok száz írás azonban szinte kivétel nélkül csak annyit tud mondani a jövőről, hogy "egyszer ennek is vége lesz", vagy hogy "a fák nem nőnek az égig", vagy hogy "az autokratikus rendszerek előbb-utóbb összeomlanak", vagy más ehhez hasonló semmit.

Ebből elég! Magamon érzem, hogy az ilyen írások-megszólalások egyre kisebb hatással vannak: amikor még évekkel ezelőtt azt olvastam, hogy a nemzet gázszerelője megvásárolta a fél Balatont, nagyon fel voltam háborodva, amikor mostanság olvasom, hogy (száz egyéb mellett) még újabb szállodákat és kempingeket vett meg, és amit nem ő, azt meg Orbán veje, már alig morgok. Amikor az első nagy korrupciós botrány kitört, a rendőrségért és az ügyészségért kiáltottam, ma már az sem biztos, hogy egy ilyen hírt végigolvasok. O.V. és bűnbandája okkal számíthat az elfásulásra, a beletörődésre, a meghunyászkodásra, hiszen az emberek azt látják, hogy semminek nincs következménye, a korábban titkolt gaztettek mára nyíltan (sőt tán büszkén) zajlanak.

meszarosbalaton.jpg

Egyszóval: a puszta oknyomozás, tényfeltárás, esetismertetés kevés. Hatása egyre kisebb, eredménye az elmúlt évtizedben mindig is nulla volt. Tovább kell lépni! A történésekből, tényekből, adatokból le kell vonni a megfelelő következtetéseket, javaslatokat és stratégiát kell alkotni!

Nem vagyok politikus, de még politológus, társadalomkutató vagy éppen zsurnaliszta sem, mégis próbáltam valami hatásosnak ígérkező stratégiát javasolni, néhány bejegyzéssel ezelőtt (Lehet más a stratégia?). Az ott leírtak nem feltétlenül jók, és egyáltalán nem biztos, hogy kizárólagos lehetőséget jelentenek. De legalább volt egy, a megoldásra irányuló gondolatkísérlet.

A Fidesz és a Fidesz-kormány agresszív és arrogáns, diktatórikus és hazug politikáján biztosan akadnak rések, még ha a legutóbbi kétharmad estéjén Gyurcsány őszinteségi rohamában bevallotta is: nem talál fogást a Fideszen és Orbánon. (A tétova bámészkodást már húsz éve sem nagyon értettem, amikor Orbán az akkori választások előtt meghirdette, hogy a közelgő választás olyan fontos nemzeti ügy, amiért a hívei a márciusban kitűzött kokárdát viseljék további hetekig, akkor miért merült ki a reakció a nemzeti szimbólum lenyúlásának felhánytorgatásában. Csak annyit kellett volna tenni, hogy az akkor kormányon lévők is a kisajátíthatatlan nemzeti jelkép folyamatos viselésére buzdították volna saját táborukat, lévén a választás számukra is fontos nemzeti ügy...)

Magyarán: sok mindenre van megoldás, csak keresni kell. Keresni kell, mert a folyamatok (a hatalmi gócpontok -- ügyészség, rendőrség, bíróságok, hadsereg, -- megszállása, a haverok-rokonok százmilliárdos feltőkésítése, a média szócsővé züllesztése, és így tovább) lassan megfordíthatatlanná válnak. Persze akkor is van kiút, de népfelkelésre, szabadságharcra, véres forradalmi eseményekre senki sem vágyik.

Meg kell vizsgálni, hogy hol vannak a kormányzás hibái, gyenge pontjai, amelyekből ki kell szűrni azokat, amelyek ellen széleskörű társadalmi összefogás teremthető. Eddig is voltak ilyenek, de az internet-adó elleni felzúduláshoz az ellenzéknek nem sok köze volt, a rabszolga-törvény kapcsán elindult tüntetés-sorozatot pedig nem tudta kihasználni csak rövid távon. Ugyanakkor például az elmúlt hetekben az állatvédők tucatnyi városban, összességében sok ezer embert tudtak az utcára vinni, hogy a kutyagyilkos asszony szigorú megbüntetését és ennek apropóján az állatvédelem helyzetének javítását követeljék. Részben hasonló, részben eltérő példa, amikor helyi közösségek lépnek fel környezetkárosító beruházásokkal, erdőirtásokkal, bányanyitásokkal, szemétlerakással szemben.

internet-tuntetes.jpg

Mindebből le kell vonni a tanulságot: a civilekben ma több erő van, mint a pártokban. Ezért a civil szervezeteket, mozgalmakat támogatni kell, és segíteni őket abban, hogy létszámukban, szervezettségükben, felszereltségükben és hálózatosodásukban nagyot léphessenek előre. Szerencsére sok-sok ember képes és hajlandó a jó ügyek mellé állni. A pártok pedig akkor teszik a legjobbat, ha távol tartják magukat a civilek megmozdulásaitól, tüntetéseitől: legyünk őszinték a legtöbb politikus erősen megosztó, vannak hívei, vannak ellenségei, s ezért az összefogást képtelenek (egyéni érdekeik miatt sokan nem is akarják) szolgálni.

A civilek oldaláról indulhatnak el -- ismét egy ragyogó eszköz -- a polgári engedetlenségi kezdeményezések. Ilyenre is láttunk már példát, amikor az "állami fogorvosok" egyszerre mentek szabadságra, hogy jelezzék: a térítések nem fedezik a legtöbb kezelés tényleges költségeit sem, vagy amikor egy kórház orvosai bejelentették, hogy nem vállalnak túlórákat. Az eddig elszigetelt eseteket száz hasonló ügyre és akár országosan is ki lehetne terjeszteni. Rögtön kiderülne például az oktatás katasztrofális helyzete, ha a pedagógusok is csak a tényleges szakjuknak megfelelő tárgyakban tanítanának és csak a kötelező óraszámban. A sikeres polgári mozgalmakhoz -- és persze a vállalati sztrájkokhoz -- azonban valódi és szilárd összefogás kell: ha az intézmény, a cég vezetői meg tudják bontani az egységet, ha néhányan meghunyászkodnak, az egész akció sikertelenné válik.

Látjuk, hogy Orbán -- lebontja a demokráciát és egyszemélyes hatalomgyakorlásra törekszik -- kifelé próbál szalonképes maradni, tehát mindenképp megtartja a demokratikus intézmények kiüresített vázát. Vonatkozik ez például a parlamentre is, ahol a kétharmad fegyelmezetten elfogad mindent, amit a kormány beterjeszt, és elutasít mindent, ami az ellenzéki pártoktól érkezik; sőt az egyeztetési kötelezettséget is megkerülik azzal, hogy nem is a kormány terjeszt be törvényjavaslatokat, hanem az egyéni képviselők. Az országgyűlésben a kormánytagokat kérdezni és interpellálni sem érdemes, hiszen bármilyen semmitmondó és-vagy álságos legyen is a válasz, a szavazógép úgyis elfogadja. Kérdezem: miért kell ehhez asszisztálni? Azért, hogy az ellenzéki képviselőtől nehogy levonjanak valami pénzt? Aki azért jár be a parlamentbe a mindennapi pofonokért, mert képviselői fizetést kap, az menjen inkább ki a vurstliba, ahol az iparoslegények két sör között, pár forintért jól pofán vágják.

parlamenti_patko.jpg

Ide is kívánkozik egy félmondat a civil kurázsiról: olvasom, hogy Takaró Mihály nyilas-szimpatizáns, antiszemita "irodalomtörténész" részvétele miatt a tananyagok készítésén dolgozó grémium többi tagja felállt és távozott a tudós testületből. Jéé, nekik megy? a politikusoknak nem megy? De a "megélhetési" jelzőt, azt persze zokon veszik.

Ha már a pártoknál és a megélhetési politikusoknál tartok: amióta az első kétharmad birtokában átírták a választási törvényt, tudjuk, hogy a Fideszt a hagyományos pártstruktúrában nem lehet megverni. Azóta állandóan az összefogásról, a közös listákról papol mindenki, de valakik ezt mindig szétverik helyi szinteken és országosan egyaránt, majd egymásra mutogatva képzik a bűnbakot. Miért? Mert megélhetési politikusok, mert mindenkinek fontosabb a képviselőként, helyi kiskirályként húzott jövedelme, mint az ország java. Ezeket a levitézlett, hiteltelenné kopott figurákat -- ha maguktól nem mennek -- a pártok fiataljainak viharos gyorsasággal el kell söpörnie, hogy a helyükön új, hiteles személyiségeket építsenek fel. Aztán sürgősen létre kell hozniuk egy (tehát egyetlen egy darab) választási pártot, amely így képes lehet legyőzni és ellenzékbe szorítani a Fideszt. Aztán jöhet a demokratikus intézmények és a fontosabb törvények visszaállítása, a ma már ezer milliárdokra rúgó közpénzek visszaszerzése, és végül egy tisztességes választás, amelyen immár a demokratikus erők mérettetnek meg.

Állandó nyafogás tárgya a hazai médiahelyzet is. Igaz, a NER szisztematikusan megszállta előbb a közszolgálatinak régóta nem nevezhető médiumokat, tönkretette az ellenzéki orgánumok elsöprő többségét (még az olyan teljesen politikamentes, de jó kis nyereséget hozó lapot is, mint a Metro/Metropol), hogy a meglévő médiumok megszállásával, újak gründolásával lényegében véleménymonopóliumhoz, óriási manipulációs potenciálhoz jusson. Mit tett erre az ellenzéki politika, a magyar vállalkozó, a hazai sajtószakma: egyrészt folyamatosan sír, másrészt örömmel kapaszkodik az O.V. kegyelméből meghagyott öt-hat lapocskába és egy-egy országos tv-rádióadóba, harmadrészt felvonult a netre. Senkinek eszébe nem jutott mondjuk a környező országokból sugározni magyar nyelvű, kormánykritikus rádióadásokat (a Szabad Európa bezzeg újraindul), senkinek eszébe nem jutott műholdas vagy kábel-tévét indítani (persze tudom: a kábeles szolgáltatók erősen függenek állambácsitól).

Végül: a vasárnapi boltzár és az olimpia ügyében is tapasztalhattuk, hogy Orbánék már a népszavazás lehetőségétől is frászt kapnak. Csak az olyan "nemzeti konzultációkat" és szavazásokat szeretik, amikor ők fogalmazhatnak meg abszurd alternatívákat és álságos kérdéseket. (Az már persze más kérdés, hogy például az olimpiai pályázatot visszavonták ugyan, de a fejlesztésekből-építkezésekből kilopható milliárdokról nem akarván lemondani, szinte minden beruházást elindítottak, ami a pályázatban szerepelt.) Sebaj! Tessék keresni olyan témákat, aminek van némi mozgósító ereje és ami egyúttal érzékenyen érintheti a kormányzati erőket, akár belföldi fogadtatásánál, akár külföldi visszhangjánál fogva. És ha a választási törvény (megint csak önkényes szigorítása) miatt bizonyos kérdések népszavazásra nem bocsáthatók, akkor hívjuk mi is nemzeti konzultációnak...!

TENNI, TENNI KELL!

Kutya baj és macska jaj 2.

Sokan és sokszor emlegetik a "felelős állattartás" nem kellően tisztázott és ezért nem is kellően ismert, elismert, elfogadott fogalmát.

A felelős állattartás az adott fajú és fajtájú állat szükségleteinek megismerésére építve, e szükségletek lehető legjobb kielégítésére törekszik az állat kiválasztásától kezdve, annak haláláig, beleértve ebbe a tartási körülményeket, a táplálást, valamint a törődést, az állattal való foglalkozást, nevelést, esetleg játékot.

Mindez idegen a hagyományos paraszti kultúrától, amely elsősorban az állat hasznossága szerint kezelte őket: a pásztor például nagy becsben tartotta a terelésben segédkező puliját, de vajmi keveset törődött a házőrző kutyával, akit láncon tartott, s akinek esetleg nem is jutott minden nap elegendő étel, mert enni elsősorban a disznónak, marhának, lábasjószágnak kellett.

Sajnos ezek a hagyományok a mai napig hatnak: a híradások szerint például a kutyáját autóval vonszoló, s ezzel az eb halálát okozó nő nem is értette, hogy miért vannak felháborodva az emberek, és mit akar tőle a rendőrség... Az ilyen és hasonló példák bizonyítják, hogy a társadalom egy jókora részében alapvetően rossz, embertelen, primitív az állatokhoz való hozzáállás, aminek megváltoztatásában jelentős szerepet kellene vállalnia az államnak és a civil állatvédőknek egyaránt.

007_rumli.JPG

Az állami feladatok elsősorban a jogi feltételekre, a tiltásra és a büntetésre terjedhetnek ki:
-- a meglévő állatvédelmi szabályok feltétlen betartatása, hiszen hiába van évek óta viszonylag elfogadható jogszabályunk, ha az ismertté váló kínzások többségénél már a rendőrség sem nagyon akar intézkedni, és ha egy ügy mégis bíróság elé kerül, akkor zömmel olyan enyhe ítéletek születnek, amelyek semmiféle visszatartó erővel nem bírnak.
-- az állatvédelmi törvények további szigorítása: egyrészt a büntetendő tényállások bővítésére is szükség lehet, de főként a büntetési tételek növelése lenne indokolt, hogy már az enyhébb esetek következménye is elrettentő legyen.
-- az ítélkezési gyakorlat szigorítása és egységesítése, hogy a büntetések mindenhol mindenkit egyformán sújtsanak és valóban elriasszanak az állatkínzástól.
-- a rendőrség hajlandóságának, aktivitásának fokozása, részben utasítások, részben érzékenyítés, részben ösztönzés révén.
-- a külföldön már bevált, hatósági jogkörrel felruházott "állatrendőrség" felállítása megfelelő létszámmal, eszközökkel, forrásokkal. Ez nagyrészt (vagy teljesen) levehetné az állatvédelmi feladatokat a rendőrség válláról.

Az államnak természetesen lehet oktató-nevelő feladata is:
-- a törvényi előírások és követelmények széleskörű megismertetése, mert igaz ugyan, hogy a "törvény nem ismerete, nem mentesít annak hatálya alól", de mégis mennyivel könnyebb jogkövető magatartást tanúsítani, ha az ember tudja, hogy mit lehet, mit tilos, mit mivel büntetnek.
-- társadalmi célú reklámkampányok folytatása, amelyek több szakaszban ismertetik és népszerűsítik a felelős állattartás különböző elemeit.
-- az állatvédelem és a felelős állattartás ismereteinek beemelése az iskolai oktató-nevelő munkába. Nyilván nem egy újabb tantárggyal kellene terhelni a gyerekeket (és a pedagógusokat sem), de egy osztálykirándulás valamely menhelyre, egy állatvédő aktivista meghívása osztályfőnöki órára, egy szabadnapon végzett önkénteskedés egy alapítványnál sokat segíthet a diákok (és esetleg szüleik, családjuk) szemléletének formálásában.

kutyamenhely_4.jpg

Bár az állatvédő civilek erőn felül teljesítenek, azért ők is tehetnének (talán nem többet, de jobban) az eredményekért:
-- egységes elvek és gyakorlat kialakítása: minden alapítvány és menhely rendelkezik tájékoztató és nevelő szándékú anyagokkal, amelyeket többnyire a honlapján, esetleg nyomtatott reklámhordozókon terjeszt, és amelyek között -- sajnos -- akadnak kisebb-nagyobb ellentmondások: ki mit tart felelős állattartásnak, ki mit gondol a helyes táplálásról, ki hogyan viszonyul az ivartalanításhoz,... Az egységes, hatékony, eredményes kommunikációt nyilván megkönnyítené (és a munkát gyorsabbá és olcsóbbá is tenné), ha az érdekeltek létrehoznának egy olyan szakértői csoportot (netán egy közös érdekérvényesítő-érdekvédő szervezetet), amely kidolgozná és közzétenné az állattartással kapcsolatos alapvető ismereteket.
-- a közös érdekvédő-érdekérvényesítő szervezet esetleges létrehozása azzal az előnnyel is járhatna, hogy az állatvédők egységesen léphetnének fel a kormányzati, a hatósági és a média-kapcsolatokban: egy soktagú kórus hangja nyilván messzebb hangzik, mint a kb. 250-270 alapítvány külön-külön sirámai, amit sokszor még a helyi lakosság és önkormányzat sem akar meghallani.
-- oktató-nevelő tevékenység: egyrészt a remélhető központi kampányban való tanácsadás, másrészt a helyi közösségek érzékenyítése és tájékoztatása. Ez utóbbit a legtöbb alapítvány már ma is teszi, főleg iskolalátogatások, felelős állattartásról szóló előadások és a menhelyeken tartott nyílt napok formájában. Ebben azonban bőven van még lehetőség, és talán vannak az ilyen munkákba bevonható további önkéntesek is (aki nem hajlandók mondjuk kennelt takarítani, de boldogan mennének el néhány környékbeli iskolába -- kutyájukkal, cicájukkal, tengeri malackájukkal -- a kisebb-nagyobb gyerekekhez egy kis tanulságos csevegésre.

cicamenhely.jpg

Végül még egy szereplőt meg kell említenem az államon és a civileken túlmenően. A biztosítók nyilván gazdasági érdekeik alapján hoznak döntéseket, többek között arról is, hogy nyújtanak-e szolgáltatást a kisállat-tulajdonosoknak, és ha igen, akkor milyen feltételekkel. Az igaz, hogy a magyar emberek-családok helyzete nagy átlagban meglehetősen rossz, de annál azért jobb, mint amit a kisállat-biztosítások alapján becsülnénk. A guglizás összesen két ajánlatot eredményezett. Bolond kutyás lévén, az ebekre vonatkozó feltételeket néztem meg. Az egyik biztosító "Maxi"-csomagja évi 21.000 forintért kínál baleset vagy betegség esetén, alkalmanként 50.000-es kifizetést, állatorvosi számla ellenében. (Ám az ötven csak negyven: a biztosítás ugyanis tízezres önrészt tartalmaz, tehát az ennél kisebb számlát nem fizetik ki, illetve a nagyobb számlákból levonnak tízezret. Magyarán: mondjuk egy tizenkétezres számlából kétezer forintot, az ötvenezres vagy annál nagyobb költségből csak negyvenet térítenek meg.)

Akinek már volt beteg az állata, az tudja, hogy 40.000 Ft manapság már szinte semmire nem elég: egy közepes műtét többe kerül, a krónikus betegségek -- például rák, cukorbetegség, ízületi kopások -- pedig folyamatos gyógyszerezés mellett nagyságrenddel nagyobb orvosi költségekkel járnak (itt nincs tb, nincs gyógyszer-támogatás egyfelől, másfelől viszont van hatalmas rezsi: az orvos és az asszisztensek bére, labor, röntgen, ultrahang,  segédeszközök, anyagok). A másik ajánlatot nem taglalom ilyen részletességgel: némileg más számokkal, de ugyanazokat a problémákat veti fel, mint az előző. Nem mellékes: itt a honlapról nem derül ki, hogy mennyi a biztosítási díj, viszont a kisállat-biztosítás csak lakásbiztosítással együtt köthető...

Mindezekből talán már nyilvánvaló, hogy fontos lenne egy széles körben megfizethető és egyúttal a reális orvosi-gyógyszerelési költségekhez igazodó biztosítást kialakítani. Hogy ennek mi köze a kóborló vagy menhelyen vegetáló állatokhoz? Egyszerű: aki nem tudja kifizetni a kezeléseket, megpróbálhatja önmaga elajándékozni a jószágot, de ha ez nem sikerül, akkor vagy leadja egy menhelyen, vagy kidobja valahol. Mindkét esetben az állatvédők amúgy is hatalmas terheit növeli.

Tudom, persze hogy tudom: a beteg állattól való megszabadulásnak van egy negyedik módja is. Aki azonban a beteg kutyáját a kezelések helyett a tanyáján felakasztja, netán Budapest egyik kertvárosi részén a szomszédok szeme láttára baltával agyonveri, vagy az állatvédőkkel közli, hogy a csontsovány, elhanyagolt kutyáját inkább leszúrja a vasvillával, semmint kifizesse a kötelező oltás díját -- ezek az én szememben rosszabbak, mint a leghitványabb állat: ezek emberek.

KUTYA BAJ, MACSKA JAJ 3.

És én mit tehetek?

E főcím alatt eddig szó esett a hazai állatvédelem katasztrofális helyzetéről, az állami pénzek szinte teljes hiányáról, illetve, hogy a törvényhozásnak, rendőrségnek, bíróságoknak, civilszervezeteknek, biztosítóknak milyen teendőik lennének az állapotok javítása érdekében. Ebben a bejegyzésben az egyéni segítségről és felelősségről lesz szó.

008_topi.JPG

Az már -- sajnos -- az eddigiekből is kiderült, hogy az állatvédelem (ma és itt) döntő mértékben a civilek munkájának és áldozatvállalásának köszönhetően működik, működget (a menhelyek dolgozói 90 százalékot meghaladó mértékben önkéntesek). Az állatok sorsa iránt elkötelezett egyének számára továbbra is korlátlanok a lehetőségek, az alapítványok és menhelyek támogatásában, munkájuk segítésében. Ráadásul mindenki találhat igényeinek megfelelő feladatot: a menhelyek takarítása, az állatokkal való foglalkozás (játék,séta), az állatok vagy az élelem és eszközök szállítása, honlap működtetés, levelezés, telefonszolgálat -- ha valaki munkát és időt tud áldozni. Mások adományozhatnak: adójuk egy százalékát, alkalmi összegeket, élelmet, etetőtálakat, takarókat, törölközőket, építési anyagokat,...

Az aktivisták (amúgy örvendetesen növekvő) számánál persze nagyságrendekkel nagyobb a tényleges vagy jövőbeni állattartók tömege. Nekik mindenképp meg kell ismerkedniük a felelős állattartás elveivel és követelményeivel. Ennek a fogalomnak egy rövid definícióját már megadtam az első részben, de most nézzük a dolgot kissé részletesebben.

Állatot magunkhoz venni felelősségteljes döntés!

A választás előtt meg kell ismerni a különböző állatfajok igényeit: milyen elhelyezésre van szüksége, mit és mennyit eszik, mennyi törődést, foglalkozást, játékot, mozgást igényel, hogy életét boldogan, jólétben töltse.

Számolni kell a szóba jöhető állat várható élettartamával is, hiszen élete végéig a gazdára van utalva, legyen az csak pár hónap vagy akár másfél-két évtized.

Tisztában kell lenni vele, hogy az állat változik: a ma még bájos, csetlő-botló boxerkölyök egy év múlva erős hebrencs kamasszá érik, akit a nagymama már nem tud a pórázon megtartani sem; a ceruza-méretű kígyócskából pár év alatt több méteres óriás lesz, akinek a lakótelepi félszoba is túl kicsi terrárium; a tenyérnyi alligátor rövidesen a családot rettegésben tartó fenevaddá cseperedik (a példák valósak...).

Sajnálatos tény: az állattartás nem olcsó mulatság. A megfelelő elhelyezés (akvárium, terrárium, kalitka, szobakennel, párnák, takarók, egyéb felszerelési tárgyak), a minőségi táplálás, a játékok nem kevés pénzbe kerülnek. És ne feledjük: kedvenceink is lehetnek betegek, amikor is (támogatás nélküli, teljes árú) orvosi kezelésre, műtétre, gyógyszerekre van szükség.

006_folti.JPG
Csak az vegyen magához állatot, aki mindezeket a feltételeket hosszútávon is vállalni tudja és akarja. Annál nagyobb felelőtlenség nincs, mint amikor a Húsvétkor még dédelgetett nyuszit kirakják a parkba (szerintem az se sokkal jobb, ha az állatkertbe adják le kígyóeledelnek), a kölyökkorból épphogy kinőtt kutyust-cicát beadják a menhelyre (bár ez még mindig jobb, mintha az autópályán vagy az erdőben hagynák sorsára).

Senki ne vegyen állatot divatból! Egyik menhelyünkön mesélték: megállt egy szép, nagy, drága autó, a vezetője behozott két, gyönyörű, 3-4 éves, fajtatiszta magyarvizslát, mondván: itt hagyná őket, mert a vizsla már nem divat...! Egy tenyésztő mondja, hogy amikor valamelyik tv-csatornán ismétlik a 101 kiskutyát, hirtelen megugrik a dalmaták iránti kereslet.

Ha már a fajtáknál tartunk: miközben a menhelyek dugig vannak kutyákkal, macskákkal (sőt: van például papagáj-mentő alapítvány is), az új tulajdonosok nagy része drága pénzért vesz állatot. A magam részéről mindenképp azt javaslom, hogy először nézzenek szét az állatmentő-állatvédő alapítványok honlapjain. A menhelyeken található mindenféle jószág: kicsi-közepes-nagy, kölyök-fiatal-koros, bármilyen. És ami nagyon nem mindegy: a keverékek általában egészségesebbek, mint a (gyakorta) túltenyésztett, netán beltenyésztéssel szaporított fajtatiszta nemesek. (Mellesleg: a kutyáknál vannak ún. fajtamentők is, akiknél az adott fajta befogott vagy rossz körülmények közül mentett egyedei várnak új esélyre, szerető családra.)

002_pici.jpg
Ha valaki feltétlen ragaszkodik a fajtatisztasághoz (többé-kevésbé biztosra vehető méretek, tulajdonságok miatt), akkor gondolkozzon elsősorban magyar fajtákban: némely kutyánk itthon is, de külföldön is igen népszerű (vizsla, puli), de sajnos vannak erősen csökkenő létszámú fajtáink is, holott csodás jószágok. Fel nem foghatom, hogy miért kell családi házakat, birtokokat, telephelyeket kaukázusi juhászokkal, moszkvai őrkutyákkal, sárhegyiekkel, masztifokkal, leonbergiekkel őriztetni, amikor itt van nekünk a komondor és a kuvasz... Házőrzőnek és családi kedvencnek tökéletesen megfelelnek a pulik és a mudik, no meg a játékos pumik. Kirándulásra, túrázásra aligha van jobb fajta, mint az erdélyi kopó. Elegancia, sportosság és vadász-szenvedély ötvöződik a magyar agárban. Egy tény: a mostanában divatos zsebkutyák hiányoznak a klasszikus magyar fajták közül.

Ha valaki mindezek ellenére valamely nem magyar fajtából akar választani, nagyon nézze meg azt a tenyésztőt, akitől venni szándékozik. Nagyon sok ugyanis a lelkiismeretlen szaporító, aki nem riad vissza a beltenyésztéstől, akár közvetlen leszármazottak pároztatásától, ami nyilván számtalan testi vagy idegi rendellenesség, betegség oka lehet. (Legyen gyanús, ha ugyanolyan fajtájú kölyköket a huszadáért-tizedéért kínál, mint mások; ha a "tenyésztőnél" 6-8-10 különböző fajtájú szuka is van; ha nem tud és nem is akar törzskönyvet adni, stb.)

Mindezeken túl rendkívül fontos, hogy az állatunknak adjunk időt, törődést, szeretetet, a számára megfelelő mennyiségben, minőségben és módon. (Természetesen ebben is nagy különbségek vannak: egy aranyhal társas igényeit kielégíti, ha az akváriumában van még néhány halacska, a kutya azonban a gazdival akar minél több időt tölteni, és mindenféle lelki és viselkedési problémákkal, de akár fizikai tünetekkel is fog járni, ha napi 10-12 órát egyedül, bezárva kell töltenie. Ugyanígy nagyok lehetnek az együtt töltött minőségét, módját illetően is: az egyik kutyafajtának elég napi két-három tízperces séta és pár órányi "tv-nézés" a gazdi ölében, egy másik fajta belebolondulna a fizikai és szellemi semmittevésbe, őt futtatni kell, különböző trükkökre tanítani, folyamatosan foglalkoztatni. (Ezek a különbségek is alapvető választási szempontok - jó esetben.)

Végül egy, némelyek által vitatott feladat: azokat az állatokat (most elsősorban a kutyákról és macskákról van szó), amelyeket nem akarunk tenyésztésbe vonni, ivartalanítsuk! (Sokak szerint ez sérti az állat jogait és méltóságát. Én is megkaptam egy szomszédomtól, hogy embertelenül jártam el az ivartalanítással. De...) Mint az első cikkben láttuk: elképesztő mennyiségű a gazdátlan állat, amely szám gyors ütemben emelkedhet a gazdik által leadott, nem kívánt szaporulat révén, a kóbor állatok párzásából születő utódokról már nem is beszélve... Csak illusztrációként: egy nőstény macska évente háromszor-négyszer is szülhet, egy-egy alkalommal 6-8 kiscicát, akik nyolchónapos korukra már ivarérettek... Lehet számolni. És azon is lehet morfondírozni, hogy vajon mi a humánusabb: ivartalanítani vagy tucatjával menhelyekre vinni a cicákat-kutyákat (a vízbefojtásról, útmentén kidobásról nem is beszélve)?

KUTYA BAJ ÉS MACSKA JAJ

Kis pénz nagy segítség - lehetne

Előre kell bocsátanom: eszement kutyabolond vagyok, s mint ilyen, meglehetősen elfogult a kutyákat és minden egyéb állatot érő sérelmekkel szemben.

Kutyabarát minőségemben van szerencsém ismerni néhány állat-menhelyet, nem is a legrosszabb körülmények között tengődőket. De a legjobbak állapota is messze elmarad egyik kedvenc filmsorozatom (Paul O'Grady: For the love of dogs) színhelye, a Battersea-állatotthon minősége mögött. Ott ugyanis a kisállatoknak önálló "szobájuk", nagy és füves játszóterük van, fizetett alkalmazottak tucatjai -- köztük több orvos és egy etológus -- gondoskodnak a jólétükről. A tiszta, ápolt kennelek mellett orvosi rendelők és egy műtő is a rászoruló állatkák rendelkezésére áll. Nagyon halkan teszem hozzá: idehaza a legtöbb idősotthonban, kórházban, szanatóriumban rosszabbak a körülmények.

A magyar állatmenhelyek többnyire szabadtéri kennelekből állnak, amelyekben a létszámnak talán megfelelő mennyiségben kutyaólak vannak. A kistermetű vagy kényesebb kutyáknak esetleg egy faház vagy egy konténer ad némileg nagyobb védettséget az időjárás viszontagságai ellen. A kennelek mérete is, de főleg a játszó terület nagysága nagyon változó: akadnak megfelelő mozgásteret biztosító menhelyek, de nagyon soknál a tér behatároltsága miatt a kennelekben nagy a zsúfoltság, futkározásra-hancúrozásra pedig nincs is mód. (Megjegyzem: Battersea is egy zsúfolt városrészben, vasúti sínek és forgalmas közutak közé épült, csakhogy itt az igényes megoldáshoz volt pénz is...)

kutyamenhely.jpg

Az egyik hetilapnak nyilatkozó állatvédő szerint a magyar költségvetésben mindössze 40 millió Ft áll rendelkezésre állatvédelmi célokra. Csak az adott összeg vicces (vagy sírnivaló?) mértékét érzékeltetendő: az NBI focistái között akad néhány, aki ezt a pénzt három hónap alatt megkeresi-megtalálja. Ráadásul ez a negyvenmillió sem kerül a menhelyekhez, egyéb állatvédelmi célokat szolgál.

Az államtól eltérően az önkormányzatok kénytelenek a zsebükbe nyúlni, ugyanis a gyepmesteri (közismertebb néven a sintér-) telepek fenntartása az ő kötelességük. Ezen a téren szerencsére sokat változott a helyzet: pár éve még sorra érkeztek a hírek a személyzet kegyetlenkedéseiről és a borzalmas körülményekről. Ma már a legtöbb ilyen telepen viszonylag megfelelő az elhelyezés és az ellátás, emberségesebb a bánásmód, de ... a jogszabály szerint azokat a kutyákat, amelyekért 14 napon belül nem jelentkezik a gazdája, el lehet altatni, azaz nem kötelező megpróbálkozni az örökbe adással. Ha a telep zsúfolt, ha nincs olyan alapítvány-menhely, amelyik kimentené a befogott ebeket, akkor bizony a halál vár rájuk, még ha amúgy csak párhónapos kölyökről van is szó, akire még boldog évek várnának.

Maradnak tehát a menhelyek, amelyek az egyszázalékos felajánlásokból, egyéni adományokból, szerencsés esetben külföldi támogatásból és ... az önkénteseinek konyhapénzéből ("mert muszáj valakinek kifizetni") próbálnak eleget tenni a magukra vállalt, folyamatosan növekvő kötelezettségeknek.

A feladatok pedig szaporodnak és súlyosbodnak: a ZöldEb egyesület által ismertetett 2018-as kutatás szerint a hazai kutyaállomány közel hárommillióra tehető. Ebből gazdátlan legalább 150 ezer. (Elvben a kutyákat kötelező nyilvántartásba vetetni és csippel ellátni, de ezt a kisebb településeken sokan nem tartják be. A csipp-nyilvántartásban nagyjából 2,2 millió eb szerepel.)

A macskák terén még rosszabb a helyzet: mivel a cicákat nem kell regisztrálni, csippel ellátni, velük kapcsolatban abszolút csak a becslések maradnak: az összlétszámuk nemcsak közelíti, de meg is haladja a hárommilliót, és bizonyos, hogy a kóbor macskák száma jelentősen felülmúlja a kutyákét.

(A gazdátlan és a kóbor állatok létszáma közötti különbséget részben a menhelyeken lévő több tízezer és a vadászok által évente kilőtt 200-300 ezer kutya-macska adja.)

arvacica.jpg

A vázlatosan ismertetett áldatlan állapotok oka természetesen az emberi felelőtlenség! Sokan úgy vesznek magukhoz (vagy netán családtagjuknak ajándékba) állatot, hogy egyáltalán nincsenek tisztában a tisztességes, felelős tartás legelemibb követelményeivel sem: márpedig minden állat igényli a törődést, a megfelelő táplálást, a gondozást, orvosi kezelést. Idő és pénz. A megunt vagy teherré vált állatot pedig sokan egyszerűen kidobják. Még a jobbik eset, amikor kikötik egy menhely vagy egy állatorvosi rendelő elé, de naponta hallani az autópályán kirakott vagy erdőben kikötött kutyákról, vízbe fojtott vagy élve eltemetett kismacskákról, a wc-n lehúzott aranyhalakról, hogy az ennél is durvább "megoldásokról" ne is beszéljünk.

A kidobott állatok egy része kínkeserves halált hal, de egy másik része életben marad. A kóbor kutyák és macskák pedig veszélyt is jelenthetnek: veszettséget és egyéb betegségeket terjeszthetnek, rákaphatnak a vadászatra, a macskák súlyos károkat okozhatnak a madárállományban, a kutyák falkákba verődve még akár az emberre is veszélyesek lehetnek, épp úgy, mint a Balatonba dobott piranhák vagy a szélnek eresztett kígyók.

Nos, ezért lenne nagyon fontos, hogy az állam ne hagyja megalázó helyzetben vegetálni a menhelyeket, ne a sok "hülye" állatvédő áldozatvállalására és zsebpénzére építsen, hanem igen gyorsan hozzon hathatós intézkedéseket. (A felelős állattartás érdekében és az állatkínzások visszaszorításáért törvényi szabályozásra és a bírói gyakorlat alapvető változtatására is szükség lenne -- de erre a kérdéskörre egy további bejegyzésben térek majd vissza.) A jelen helyzet további romlásának megakadályozása, sőt ha lehet a mielőbbi javulás érdekében nekik jelentős, az államnak csekélyke összegekkel kell támogatni az állatmentő-állatvédő alapítványokat. Ezt a pénz lehet akár pályázati formában is folyósítani, de akkor olyan pályázatokat kell kiírni, amelyen minden menhely eséllyel indul, nemcsak a két-három legnagyobb. (A pénzek felhasználását persze ellenőrizni kell. Arra semmi szükség, hogy az állatvédelem egy újabb NER-kifizetőhely legyen. Nemcsak a pénztelenség, a túl sok pénz is lehet káros, lásd a "minden falunak wellness-szállót" vagy a "sok milliárdot a futball-csapatoknak" címkéjű folyamatokat.)

Ha a magyar állatmenhelyek belátható időn belül nem is érik el Battersea színvonalát, de egy tisztességes, normális társadalomhoz méltó átlagot talán pár év alatt (az amúgy mindenféle felesleges célokra elpazarolt pénzek töredékéből) el lehetne érni, ha már a lakosság fogyasztását-életszínvonalát tekintve az Eurostat szerint az uniós rangsorban a harmadikok vagyunk -- hátulról.