Akkor is, ha reménytelennek látszik...

Dog Quijote

A "demens vénember" bölcsessége

Ferenc pápa gondolatai erről-arról, sok mindenről

2019. szeptember 19. - Dog Quijote

Nem vagyok vallásos, sőt még istenhívő sem, mégis megrendülten, olykor könnyes szemmel néztem a "Ferenc pápa -- egy hiteles ember" című filmet. Mindenkinek ajánlom, hogy keressen rá a neten, és ne  sajnáljon másfél órát a mai kor sorskérdéseire (sok egyéb között a szegénység, környezetpusztítás, migráció) adott pápai válaszokra.

Továbbmegyek: ha rajtam múlna, a világ minden politikusának, gazdasági-jogi potentátjának és médiamunkásának kötelezővé tenném, hogy minden áldott nap, a munka megkezdése előtt nézze végig a filmet. Talán egy picit kevesebb lenne az önzés, a durvaság, a szenny, és kicsit több a nyitottság, a segítőkészség és a békesség.

A másfél órás filmet nyilván nem lehet, s nem is lenne észszerű részleteiben ismertetni, de néhány idézet talán segít kedvet csinálni az elmélyüléshez. 

ferenc.jpg

"Ha ma megkérdezed tőlem, hogy ki a szegények szegényének a legszegényebbike, akkor azt mondom: az  Anyaföld. Kihasználtuk, kizsákmányoltuk, meggyaláztuk." 

A környezeti problémák egy másik vetülete is megjelenik a pápai mondatokban. Miközben a filmen hatalmas szeméthegyeket látunk, amelyekre újabb és újabb hatalmas teherautók tonnaszám ontják a civilizáció ürülékét, halljuk Ferenc szavait: "Ez szégyen mindünkre, minden egyes emberre nézve. És mindannyian felelősek vagyunk érte.Senki sem állíthatja, hogy nekem ehhez semmi közöm sincsen: mindannyian felelősök vagyunk!"

A pápa a túlhajszolt életvitelt is kárhoztatja: "A szülők elfelejtik becézni gyermekeiket, vagy a nagyszülőket, mert nincs idő a gyöngédségre, nincs idő egy simogatásra. Nincs idő élvezni az életet, ami pedig olyan gyönyörű."

A migrációról: "Szomorú és nem  veszélytelen a közöny globalizációja, ami lassan és alattomosan hozzászoktat mások szenvedéséhez, mintha az normális és elfogadható volna. Tragikus, hogy az egyre növekvő számú bevándorlót nem menekültnek tekintik a nemzetközi egyezmények. Ezt látva, nem maradhatunk közönyösek!"

Egy iskolás kislány megkérdezte: "Miért mondtál le a pápáknak járó javakról, például a fényűző lakosztályról, a hatalmas kocsiról. Ehelyett inkább beköltöztél egy kis lakásba a közelben és a püspöki busszal közlekedsz. Miért utasítod vissza a gazdagságot?" A válasz így hangzott: "A mi korunk mérhetetlen szegénységről árulkodik a világban. Az én szememben ez botrány. Egy olyan világban, ahol annyi, de annyi gazdagság van, hogy abból mindenkit jóllakathatnánk, felfoghatatlan, hogy lehet annyi éhező gyermek, annyi gyermek, akinek nem jut oktatás. Ez a szegénység a mai világban gyalázat. Mindannyiunknak meg kellene fontolnia, hogy nem tudnánk-e egy ici-picit szegényebbé válni."  A filmen jó félórával később látható, hogy amikor Ferenc pápa az amerikai kongresszusban szólalt fel, a hatalmas limuzinok között egy aprócska (talán Fiat 500-as?) autóból integetett az ünneplésére összegyűlt tömegnek. Hiteles ember - mondja a film címe is.

Ízelítőnek talán ennyi bőven elég, pedig vannak még a filmben magvas gondolatok és könnyfacsaró jelenetek bőven: betegség, halál, homoszexualitás, egyházi pedofília, kórház- és börtönlátogatások,...

Lehet, hogy a pápa világról alkotott víziója kicsit naiv, kicsit idealisztikus, de minden nagy eszme, minden nagy gondolkodó idealista és naiv egy kicsit. A világot mégis ezek a naiv idealisták (Buddha, Jézus, Gandhi, Martin Luther King) vitték és viszik előre, s nem az önző pragmatikusok, akik csak a jelent és csak a közvetlen érdekeket látják.

Ehhez képest idehaza Ferenc pápát és megnyilvánulásait a legjobb esetben elhallgatja a politika, a média, sokszor még az egyház is,  de nem ritka (még a katolikus egyházon belül sem ritka!), hogy lesajnálják, az idealizmusát vetik a szemére, vagy társadalmi érzékenységét pusztán annak tulajdonítják, hogy egy szegény kontinensről érkezett -- mintha ettől mondanivalója érvényét vesztené mondjuk Európában vagy Magyarországon.

Minden gondolkodó embernek be kellene látnia, hogy a pápának bizony igaza van (és nem azért, mert az egyház egyik dogmája szerint tévedhetetlen), hanem mert a világ amúgy a vesztébe rohan. A pápai gondolatok közvetítése és terjesztése elsősorban tán a katolikus egyház dolga lenne, mint ahogy a katolikusok dolga lenne a pápa személyének és világképének védelme is az olykor kifejezetten nemtelen, aljas, ordenáré támadásoktól, amelyek -- többek közt -- az önmagukat a keresztény értékek legfőbb őrei közé soroló, amúgy abszolút keresztényietlen, szélsőséges politikai hiénák részéről érik. 

 

BABIES III.

Tanítanak vagy hülyítenek?

"Babies" és "Babies II." című bejegyzéseimben arról volt szó, hogy a nem túl távoli jövőben, a technológia, a digitalizáció, az "okos"-megoldások, a robotizáció, és ki tudja, hogy még mi minden következményeként egészen más lesz a munkaerő-piaci igény. Szükség lenne a ma még iskolázatlanul, szakképzettség nélkül tengődő tömegek (és főként ezek gyermekeinek) felvértezésére korszerű tudással, ezen belül nagyon magas arányban felsőfokú képzettséggel. Nem kell azonban messzire néznünk, ha felzárkózás helyett a további leszakadással vagyunk kénytelenek szembesülni: a legelmaradottabb országok, térségek legszegényebb, olykor törzsi keretek között élő népességének lehetőségeit csak alig múlja felül sok ezer hazai család esélytelensége.

Az előző részben taglalt szerkezeti és szervezeti problémák mellett az oktatás tartalmi összetevői sem szolgálják a jövőt. 

Talán meglepő, de önmagában én nem látom súlyos problémának a tankönyvek egységesítését, mint azt az ellenzéki vagy legalábbis rendszerkritikus szakértők és publicisták folyamatosan mantrázzák. Az egységes tankönyvek -- elméletileg -- szolgálhatnák azt a célt, hogy az ország minden iskolájában, minden tanuló ugyanazokat az ismereteket szerezze-szerezhesse meg, azaz lehetne az esélyegyenlőség eszköze. Csakhogy pártunkat és kormányunkat a tankönyv-piac koncentrációjakor (is) elsősorban az hajtotta, hogy a kiadásban, nyomtatásban, terjesztésben rejlő (nem csekély) profitot a haveri kör zsebelhesse be. És most még egy szentségtörő mondat: még ez sem lenne baj! -- ha a könyvek tartalma a legjobb szakértők és gyakorló tanárok bevonásával, konszenzussal, magas színvonalon születne meg, Csak hogy erről szó sincs! 

A tankönyvek írása nem tudományos, szakmai, pedagógiai ismeretek alapján, hanem politikai hűség (és-vagy szervilizmus, talpnyalás) alapján történik. Vélhetően sokakhoz eljutott kb. egy hete az a szülői felhördülés, amit egy ötödikes tankönyv váltott ki. "kérdezd meg a szüleidet, hogy megvagy-e keresztelve! ha nem, kérdezd meg, hogy miért nem kereszteltek meg téged!". Ugyan már mi köze van a tanárnak, az iskolának, az iskola-fenntartónak ahhoz, hogy melyik család vallásos vagy deista, netán ateista, és ha vallásos, akkor mely felekezethez tartozik? Vagy ettől függnek majd az osztályzatok, netán a továbbtanulási lehetőségek? Megyünk vissza az időben, s ahogy az ötvenes években a nagymama titkon hordta hittanra meg misére az unokát, úgy most a vallástalanság lesz a titkolni való: "kisfiam, te csak hallgasd és tanuld meg, amit az iskolában mondanak, amiről pedig itthon beszélgetünk, az maradjon a család titka..." Hát ezért kár volt rendszer-váltást csinálni. Kilencvenben nem ebben reménykedtünk! Cseberből vederbe, egyik ideológiai ketrecből  egy másikba. (Vagy egy még rosszabb vízió: "Aktákba írják, miről álmodoztam...")

Történelem Tanárok Egyesülete nem mellesleg tucatjával szemelgetett nagyobbnál nagyobb baromságokat a friss tankönyvekből, amelyek szerint a horvátok gyepüi a Baltikumban lettek volna, Baján feketeszén-mezők vannak, Visegrád pedig a Duna pesti oldalán fekszik, ... Ezek olyan tévedések, amit egy érettségiző diák sem engedhet meg magának nemhogy egy egyetemeket, doktori képzéseket végzett, tanulmányokat és szakkönyveket publikáló "tudós", aki mindezek tetejébe áltudományos, történelmietlen, hazug nosztalgiákat igyekszik kelteni az 1920-30-as évek iránt.

A másik elrettentő példa szintén közismert már: egy vitatható tudományos hátterű "irodalomtörténész" felhatalmazást kapott arra, hogy a Nemzeti Alaptantervet a népi-nemzeti értékek érvényesítése érdekében felülvizsgálja és módosítsa. A kormányzatilag felkent purifikátor korábbi megnyilvánulásaiból azonban tudni lehet, hogy meglehetősen sajátos nézeteket vall: neki azok a kiváló írók, akikre ugyan ma már szinte senki nem emlékszik, de a maguk idején erősen nacionalista és antiszemita írásokat publikáltak. Ezzel szemben például a Nyugat -- Osvát Ernővel, Ignotus-szal, Ottlikkal, Babits-csal, Kosztolányival együtt -- csak egy kis zsidó lapocska volt, Esterházy Péter kultúraromboló, Kertész Imre nem magyar, Spiró György pedig nem ember,...

Őszintén: ki az (legyen akár konzervatív jobboldali), aki egy ilyen szélsőséges, soviniszta, rasszista alakra szívesen bízná gyermekének vagy unokájának tanítását. Iskoláink így nem 21. századi, gondolkodni, alkotni, problémákat megoldani képes fiatalokat, hanem mosott agyú fidesz-szavazókat fognak kibocsátani, akik bármit elhisznek, ha (amúgy hamis, álságos) nemzeti és keresztény szósszal van nekik feltálalva. 

Utolsó -- szintén kissé eretnek -- gondolat: amikor a kormány és az oktatáspolitikusok azt ígérik, hogy úgy alakítják az oktatást és a tananyagokat, hogy az megfeleljen a jövő gyökeresen megváltozó igényeinek, akkor vélhetően nem tudják mit beszélnek. És ez most nem kritika: nem is tudhatják. Egyszerűen lehetetlen tudni, hogy a tudomány, a technika, az "okosságok" milyen eredményeket hoznak öt-tíz-húsz év múlva, ezért tehát erre felkészülni sem lehet. Viszont tudomásul lehet venni, hogy hol vannak a korlátaink, és (oktatás)fejlesztési programjainkat ezzel a bizonytalansággal, ezzel a nemtudással kell terveznünk.

Visszafelé tekintve könnyebb belátni a fentebbi igazságot. Magyarországon az első internetkapcsolat 1991. október 15-én jött létre, amikor is a SZTAKI lépett fel a világhálóra. Ezt követően évekig csak egyetemek és akadémiai kutatóintézetek fértek hozzá a nethez. A lakosság számára csak 1997-ben (!) vált elérhetővé a ma már vicces telefonos-modemes szolgáltatás, és tíz évvel később az internethez még mindig csak a magyarok kevesebb mint fele tudott hozzáférni. Ehhez képest gondoljuk át, hogy hol tartunk ma: az internet nem a mindennapjaink, de a "mindenperceink" része lett, a zsebünkben hordjuk, információkhoz jutunk általa, magán- és hivatalos kapcsolataink nagy részét a neten keresztül folytatjuk, hazaindulva így kapcsoljuk be a sütőt és a fűtést, a világ másik végén lévő orvosunknak valós időben küldünk leleteket és fiziológiai paramétereket,...

digitalis_gazdasag.jpg

Ki tudott volna 15-20 évvel ezelőtt olyan oktatási programot, tantárgyi struktúrát és tematikát fabrikálni, amely a mai informatikusoknak, kereskedőknek, marketingeseknek, médiamunkásoknak még releváns és hasznos lenne?! Senki! (És ne higgyük, hogy a példa egyedi: sok hasonlót lehetne felsorakoztatni az okostelefontól a 3D-s nyomtatásig.)

Ebből az egyetlen példából is messzemenő következtetéseket lehet-kell levonni: a kötelező alapokon túl nem tárgyi ismereteket kell oktatni, hiszen azzal csak a tegnap eredményeit tudjuk átadni. Készségeket kell fejleszteni! Kicsiknél évtizedes probléma, hogy baj van a szövegértéssel és az ismeretek alkalmazásával. De az egyetemeken is hasonló a helyzet (ez úttal is tisztelet a kivételeknek): a jól-rosszul bebiflázott definíciók jelentése, értelme, haszna már számtalan hallgatónak nincs meg. Először ezeket az alapvető gondokat kell felszámolni, aztán lehet továbblépni: problémaérzékenység, adaptációs készség, kreativitás, stressz-tűrő képesség, rugalmasság, csoportmunkára való alkalmasság,... Ehhez persze megfelelő középiskolai és egyetemi oktatókra is szükség lenne, no meg új tárgyakra, gyökeresen más tematikákra, tananyagokra, esettanulmányokra.

Lenne teendő bőven!

 

BABIES II.

Unokáink is szenvedni fogják

"Babies" című bejegyzésemet nagyjából ott fejeztem be, hogy akár Magyarországot, akár a világ egészét nézzük, a jövőbeni fejlődésnek alapvető gátja lesz a rossz körülmények közé született, ingerszegény környezetben nevelkedett, megfelelő iskolai nevelésben-oktatásban nem részesülő, így csak segéd-betanított munkára  alkalmas (felnövekvő) gyerektömeg. Ha mi ezt ki akarnánk kerülni, akkor vissza kellene adni az alapfokú oktatás becsületét: iskolákat kell építeni (ott is ahol az elmúlt években-évtizedekben bezárták), az iskolákat 21. századi  színvonalon kell felszerelni, kellő számú -- és a hátrányos helyzetű gyerekeket megértő, segíteni-fejleszteni tudó -- pedagógusokat kell képezni és pályára állítani, akiknek kellő anyagi feltételeket és társadalmi megbecsülést kell biztosítani, hogy a pályán is maradjanak, és a elmaradott térségeket se akarják elhagyni. 

Azt most teszem hozzá, hogy mindez igencsak hosszútávú program: az első eredmények aligha jöhetnek 8-10 évnél hamarább: a pedagógusképzés átalakítása, a leendő tanítók-tanárok érzékenyítését szolgáló ismeretek kidolgozása és elterjesztése, a felvételi létszámok kibővítése, a pedagógusbérek folyamatos emelése, no meg az iskola építési-fejlesztési program bizony idő- (és pénz-) igényes munka. Lenne.  

Ráadásul a politikai lózungok ellenére mintha mindennek éppen az ellenkezője történne. Sűrűn halljuk például, hogy pártunk és kormányunk milyen ütemben és mértékben emeli a pedagógusbéreket, de egy kereskedelmi üzletláncban dolgozó árufeltöltő simán többet kap, mint egy pár éve dolgozó diplomás tanítónő, egy szórakozóhely segédpultosa (!) nagyjából annyit visz haza, mint egy húszévnyi  gyakorlattal rendelkező, háromdiplomás középiskolai tanár...

Ám, ami még nagyobb baj: a célkitűzések is rövidlátóak, jövőtlenek. Az illetékesek és illetéktelenek büszkén harsogják, hogy mi nem értéktelen papírokat bocsátunk ki, hanem a gazdaság valós igényeire képzünk elhelyezkedni képes munkavállalókat. Ez eddig szép! De... most ugye éppen kétkezi munkásokból van hiány, tehát  kőművest, ácsot, lakatost akarunk képezni. (Azt most ne firtassuk, hogy a magyar szakikat ki és hogyan üldözte el Angliába, Németországba, Ausztriába.) A szakmunkások azonban -- különösen 8-10 évnyi fizikai munka után és a ritka kivételektől eltekintve -- nem lesznek alkalmasak továbblépésre, esetleg gyökeresen más területen való felsőszintű tanulmányokra, hogy a rohamléptekben közeledő jövő követelményeinek is meg tudjanak majd felelni.

fizikai_munka.jpg

Nagyjából hasonló a helyzet a mostanában erősen favorizált szakgimnáziumokkal is, amelyek a szólamok szintjén egyszerre készítenek fel egy adott szakma színvonalas művelésére és a továbbtanulásra. Two-in-one. De emlékezzünk csak a szakközép-iskolákra: hasonló ígéretek mellett nem igazán nyújtottak többet, mint az igényesebb szakmák megszerzését, miközben a gimnáziumokhoz mérten szolid mértékű és színvonalú közismereti tárgyakat se a tanárok, se a diákok nem vették túl komolyan.

Az aktuális, rövid távú problémamegoldást szolgálja az is, hogy szűkítik a továbbtanulás lehetőségeit. Olvasom például, hogy ha valaki egyetemre megy, annak a családja 44.000 forinttal kevesebb családi pótlékot kap, mintha szakmunkás-tanulónak áll: ez a szerényebb körülmények között élő családok számára bizony nehezen vagy sokaknál sehogy sem megoldandó probléma. Nesze neked, családközpontú politika.

Ugyancsak a továbbtanulást nehezíti, hogy az egyetemekre felvételi követelmény lett a nyelvvizsga, holott az alap- és középfokú oktatásban képtelenek megtanítani a gyerekeket egy középfoknak megfelelő szintre. Ez pedig ugye megint a szegényebbeket lehetetleníti el, akiknek nincs pénzük különórákra, magántanárra, külföldi táboroztatásra. Látható: a továbbtanulás körülményei ahelyett, hogy a korábban esélytelenek tömegeinek biztosítanának felemelkedési-kitörési lehetőséget, inkább akadályozzák őket.

Mindezzel párhuzamosan kialakult-kialakulóban van a legszűkebb elit kiemelt szerepének megőrzését szolgáló oktatási struktúra. Az igazán tehetősek már másfél-két évtizede külföldi egyetemekre járatták csemetéiket, sőt aki tehette, már középiskolát is Angliában, az USA-ban, Németországban választott. (Közben a magyar egyetemek rettenetesen büszkék nagyszámú külföldi hallgatóra, csakhogy ezek zöme nem a fejlett országokból érkezik, hanem Délkelet-Ázsiából, ráadásul úgy járnak angol nyelvű képzésekre, hogy 10-15 fős csoportonként 1-2 fő tudja követni a szakmai előadásokat-gyakorlatokat, s ők sutyorogva "szinkrontolmácsolnak" a többinek. Persze az ellenkezője is előfordul, amikor az oktató csak hebeg-habog angolul.)

A hazai intézmények tehát -- kevés kivétellel -- nem vonzzák az igényes hallgatókat se külföldről, se (most már egyre kevésbé) belföldről. A hazai elit számára persze a piac megteremti a megfelelő kínálatot is: nagyobb  városainkban a fizetőképes szülők, családok már rég választhatnak magánóvodákat, alapítványi iskolákat, amihez mostanában csatlakoznak az idetelepült multik dolgozóit kiszolgálni hivatott (de jelentős többségében magyar gyerekek által látogatott), sok esetben állami-önkormányzati pénzekből létrehozott magánintézmények is. A legfrissebb információ szerint egy ilyen debreceni gyerekdében az éves tandíj óvódásoknak 2,5 millió forint, míg az első-második osztályosoknak 2,9 millió! És hogy ezek az összegek még messze vannak a plafontól, mutatja, hogy van már a Corvinuson olyan szak, ahol a hallgatónak négymilliót kell fizetnie -- félévenként.

Száz szónak is egy a vége: a magyar oktatás éppen ellenkező irányú fejlődést mutat, mint amire szükség lenne: nem széles tömegek számára akar magas színvonalú képzést nyújtani, hanem csak egy szűk elitnek. A közepes-átlagos színvonalú egyetemek hallgatói létszámát szűkíti és szelektíven korlátozza. A felnövekvő generációk zömét pedig a napi gazdasági-multi érdekeknek megfelelően a kétkezi szakmák felé tereli.

(Folytatása következik, hiszen a tartalmi kérdésekről még szó sem esett.)

Család, nemzet, emberiség

Semjén Zsolt: átgondolatlanság vagy elszólás?

letoltes.jpgOlvasom, hogy a "miniszterelnök-helyettes úr" egy konferencián a szolidaritás és a tennivalók koncentrikus köreiről beszélt. Elsősorban a családért, aztán a nemzetért, végül az emberiségért kell felelősséget vállalnunk, mert -- őszerinte ez a világ rendje. Szép lózung, méltó egy olyan figurához, aki csak díszfunkciót tölt be egy hatalom- és pénzéhes vezér mellett, akinek súlytalan pártja csak azért kell a kormányzó erőknek, hogy önmagukat az ú.n. "keresztény értékek" képviselőinek mondva, kifejezetten keresztényietlen gondolkodásukat leplezzék, akinek legnagyobb teljesítménye az volt, hogy az újabb (csalárd) kétharmad után diadalittasan énekelte főnöke mellett a Himnuszt, mintha a legcsekélyebb érdeme is lett volna a részegítő diadalban.

S.Zs. idézett gondolata egyre kevésbé állja meg a helyét: ha a klímaváltozás, a túlnépesedés, a környezetrombolás, és ki tudja még mi minden nyomán az emberiség számára élhetetlenné válik a Föld, akkor senkit nem fog érdekelni a nemzet, és nem lesznek családok. Amikor a ház ég, a háziasszony legfőbb dolga nem az ezüst érkészlet fényesítgetése... Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a család és a nemzet ne lenne fontos, de nem lehet ilyen sorrendet felállítani, nem mondhatjuk, hogy a környezeti vagy klimatikus problémákat, a milliárdnyi nyomorban élő ember gondjait, a fenyegető élelmiszer- és vízhiányt szépen, nyugodtan hátra soroljuk. Ha sorrendet kell felállítani, akkor éppen ezeknek kellene prioritást kapniuk, hogy még az unokáinknak is legyen teendőjük a családjukkal és a nemzetükkel kapcsolatban.

S.Zs. egyébként egy vagy két nappal a fentebb idézett kijelentése után kedvenc foglalatosságával kapcsolatban is megmondta a tutit: "a szabályos vadászat nem veszélyezteti a vadállományt". Hát ez legalább olyan szűk látókörű megállapítás, mint az előző: még itt Európa közepén is történnek durva visszaélések és túlkapások a vadász-társadalomban, de minél távolabb megyünk térben vagy időben, annál inkább látható a természetben, hogy amibe az ember beavatkozik, azt tönkre is teszi: számtalan állat- és növényfaj kiirtása, az életterük felszámolása, némelyek mértéktelen vadászata régebben semmilyen törvénybe-szabályba nem ütközött, és ma is vannak olyan részei a világnak, ahol mindezt legálisan, sokszor állami közreműködéssel teszik. Az állat- és növényvilág köszönte, de nagyon jól megvolt addig is, amíg az emberek csak a betevő falatért vadásztak, és nem hobbiból, szórakozásból, sportból. Az idős és beteg állatok szelekcióját pedig szintén remekül megoldotta maga a természet.)

Utolsó mondatként és egyben visszatérve S.Zs. első gondolatához: lehet ebben koncentrikus sorrendiségben egy kis elszólás is:  a NER működését nézve igenis látható, hogy némelyeknek a család és a szűk haveri kör sokkal-sokkal fontosabb, mint a nemzet egésze, az emberiség jövőjéről már nem is beszélve.

BABIES

Kettészakadt a világ

Jó ideje volt, hogy láttam a címben szereplő filmet (mindenkinek ajánlom, hogy keressen rá a neten). A mozi négy újszülött sorsát kíséri figyelemmel születésüktől - ha jól emlékszem - egyéves korukig. A négy baba a világ négy különböző táján cseperedett: Egyesült Államok, Japán, Mongólia és valamilyen törzsi közösség az  afrikai szavannákon.

Nyilvánvaló, hogy a gyerekek teljes mértékben eltérő környezetben, egészen más hatások és ingerek között, különböző  kultúrákban nevelkednek. Még a japán és az amerikai baba sorsa hasonlított leginkább: mindkét helyen magas fokú civilizációs környezetben, jómódú családban, sok-sok kényelmi és technikai eszköz közepette élték első napjaikat-heteiket-hónapjaikat. Olyan játékokat és szolgáltatásokat (pl. babaúszás) kaptak, amiről a másik két bébi esetében szó sem lehetett. E két kisbaba környezetében tán az volt a legnagyobb különbség, hogy a japán szülők kevésbé voltak gyermek-centrikusak, vagy másként fogalmazva, munka-centrikusabbak voltak: amikor például a laptopjukon dolgoztak, akkor a baba éppen sírhatott, nem törődtek vele.

A másik két lurkó ehhez képest kifejezett szegénységben, sokkal alacsonyabb civilizációs és technikai színvonalon növekedett, de még közöttük is jelentős különbség volt az afrikai gyermek kárára, akinek egyetlen játéka egy  állati csontdarab, amivel (meztelenül a homokban üldögélve) elmélyülten tett-vett. Igaz, ő viszont gyakorlatilag éjjel-nappal az anyukájával volt, aki ölelgette-pátyolgatta, s akihez bármikor odabújhatott. Ebből a szempontból a mongol gyerkőc rosszabb helyzetben volt, mert az ő mamája sokat dolgozott a ház körül és az állataikkal, így például a kisbaba a korai időszakban csak feküdt a jurtában, szorosan becsavarva egy takaróba. 

afrikai_kisgyerek.jpg

A film gondolkodóba ejtett: vajon mi lesz ezekből a gyerekekből? Az amerikai és a japán gyerkőcből lényegében bármi lehet: akár tudós vagy művész is. Nem így  a másik kettő: a mongol és az  afrikai fiúcska nagy  valószínűséggel apja nyomdokaiba lép: az egyik egyéni gazdálkodó lesz, lovakat tenyészt, juhokat legeltet; a másik pedig félnomád vadászként próbál minden napi betevőt szerezni a családjának. De ha nem követik az atyai példát, akkor sem fest sokkal jobban a jövőjük: alacsony iskolázottságuk miatt a városokban legfeljebb valami betanított munka vagy alantas szolgáltatási lehetőség vár rájuk.

Ugyanakkor a jövő egyre kevésbé igényli a segéd- és betanított munkát, sőt a szakmunkák jelentős részét is átveszik a robotok.Ezzel szemben hatalmas (és még hatalmasabb lesz) az igény a magasan kvalifikált, folyamatosan tanulni képes, probléma-megoldó mérnökök, informatikusok, közgazdászok iránt. A jövő olyan szakmáké, amelyeknek ma még esetleg neve sincs. Jó-jó: ez persze unalomig ismételt közhely. De a Föld népessége azokon a területeken nő (helyenként drasztikusan), ahol szegénység van, alig beszélhetni iskolarendszerről és egészségügyről, ahol a nulláról való elmozdulás szinte lehetetlen.

Ha figyelmünket a globális válsághelyzetről Magyarországra fókuszáljuk, akkor nagyjából ugyanazt látjuk: van a társadalomnak egy igen jelentős hányada, amelyben a születő-felnövekvő gyerekeknek szinte semmi esélye nincs a kitörésre. És itt most nemcsak a szélsőséges esetekről van szó, nemcsak azokról, akik iskolába kerülve először látnak angol wc-t, mert otthon csak budi van; nem tudják megnyitni a vízcsapot, mert otthon csak a kannában-vödörben van a kútról hozott víz (az is csak akkor, ha a közkutat le nem zárta az önkormányzat).

cigany_lurkok.jpg

A szélsőséges helyzetekből is van éppen elég, de még több, ahol van ugyan wc és vízvezeték, de a mélyszegénység miatt a gyerekek ingerszegény környezetben nőnek fel, ahol a családi minták csak a napi túlélésről szólnak, vagy az alkoholos-drogos búfelejtésről, ahol nincs játék, esti mese. Nincs semmi se: többek között bölcsőde és óvoda sincs, nincs óvónő és tanító, aki teheti menekül ezekről a helyekről.

Ahol van iskola és tanító, ott (tisztelet a kivételnek!) nincs kellő szaktudás, empátia, türelem: gyorsan megszületik az ítélet, mely szerint a lurkó kezelhetetlen, magatartás-zavaros, mindenre képtelen, legfeljebb egy faiskolában lenne helye.

Nos, hogyan legyen ilyen kezdet után ezekből a gyerekekből a jövő mérnöke, közgazdásza, művésze, netán (legrosszabb eset) politikusa? Sehogy.

Ugyanakkor bölcs kormányunk sokat mondogatja, hogy a jövő és a gazdaság igényei szerint fejleszti az oktatást. Ha így lenne, akkor azt az alapoknál kellene kezdeni: vissza kell adni minden kis falunak az iskoláját (olyan színvonalon, mint ahogy a semmit nem produkáló focisták stadionjait kistafírozták), biztosítani kellene, hogy minden iskolában legyen megfelelő számú és felkészültségű pedagógus (ebben ugye egyfelől a képzésnek, másfelől a bérezésnek és a társadalmi megbecsülésnek kellene óriásit változnia). 

(Folytatása következik.) 

 

 

Cikk-ajánló

A REKLÁMGAZDASÁG honlapján megjelent egy rövid tanulmány, amely a Coca-Cola meleg-plakátjainak reklámszakmai kérdéseivel foglalkozik, s rámutat a négy-öt hete tartó politikai-ideológiai adok-kapok alapvető érvelési hibáira.

A  cikk ilyen módon hiányt pótol, hiszen egy reklámpiaci jelenséget  - végre - reklámszakmai szempontok szerint tárgyal, s nem attól messze elrugaszkodva, önfényezést vagy pártérdekeket szolgál.

A cikk alapján minden elfogulatlan, tárgyilagos olvasó számára világossá válhat a reklámozói  szándék, s annak szakmai háttere. A cikket tehát mindenkinek ajánlom, aki többé-kevésbé érdeklődött az elmúlt hetekben a Cola-kampányról szóló csetepaté iránt.

www. sites,google.com/site/reklamgazdasag/2019-xxxvii-evf